A Svábhegy görbe tükörben – karikatúrák a múltból (1.)

Gyakran idézzük a mondást, miszerint olykor egyetlen ábrázolás felér hosszú bekezdésekkel – és ez különösen igaz a karikatúrára. Az európai kultúrában a képi megjelenítés mindig kitüntetett szerepet élvezett, nemegyszer nagyobb figyelmet és elismerést kapott, mint maga az írott szöveg.

A 19. század közönsége számára a képes sajtó még újdonság volt, épp ezért a rajzok különös vonzerővel bírtak. Nem véletlen, hogy a ponyvakiadványok címlapjai büszkén hirdették: „5 szép képpel”, „számos rajzzal”, és így tovább – mintha ez önmagában garancia lenne az élményre. A látvány megragadta a szemet, és sokszor közvetlenebb, erőteljesebb hatást gyakorolt az olvasóra, mint a gondosan megformált sorok.

 

Befolyásolt, botrányt kavart

A karikatúra kényes témákhoz is bátrabban nyúlt. Alkalmas volt arra, hogy pellengérre állítson társadalmi visszásságokat, politikai ellentéteket, személyes hiúságokat. Európa-szerte sajtóperek, betiltott lapszámok, sőt akár még börtönbüntetések is kísérték a műfaj történetét. A gúnyrajz tehát nem pusztán szórakoztatott: befolyásolt, mozgósított, és olykor botrányt kavart.

Magyarországon a karikatúra története szorosan összefonódik az illusztrált sajtó térhódításával. Az 1848-as forradalom idején induló Charivari–Dongó már közölt olyan rajzokat, amik az osztrák hatalom ellenében is kifejthették hatásukat. Az egyik ilyen az 1848. augusztus 5-i gúnyrajzuk, amin a kétfejű sas csőréből próbálják kihúzni a magyar pénzt és a katonaságot megszemélyesítő embereket.

A kiegyezés után sorra jelentek meg az élclapok: Az Üstökös, Bolond Miska, Borsszem Jankó, Ludas Matyi, Bolond Istók. Ezek nemcsak országos politikai kérdésekkel foglalkoztak, hanem a főváros – és benne a Svábhegy – mindennapjaival is.

 

Svábhegy: ideális terep a gúnyolódásra

A Svábhegy, a Hegyvidék egyik legmarkánsabban körülrajzolható és a sajtóban legtöbbször emlegetett része különös módon vált az élclapok visszatérő szereplőjévé. Egyszerre volt elegáns nyaralóövezet, közéleti találkozóhely és kissé önérzetes, önmagára büszke világ – vagyis ideális terepet jelentett a gúny számára.

Jókai Mór, a híres svábhegyi lakó 1858-ban indította el az egyik legjelentősebb korai élclapot, Az Üstököst. Bár itt kezdetben inkább írásban találkozunk svábhegyi és zugligeti témákkal, a hely már ekkor felkerült a humor térképére. Az 1876. június 10-i szám Színészek a szünidőben címmel így tudósít: „Szigeti József svábhegyi nyaralóján erősen neki feküdt uj darabja megírásának előkészületeihez.” A képen egy pipázó úriember látható, a nyári alkotómunka idilli, kissé ironikus megjelenítésével.

A svábhegyi társas élet sajátos világát ragadja meg az Az Üstökös 1866-os albumában közölt anekdota is: „Valami vidéki úr felment a Svábhegyre s betért uzsonnázni egy vendéglős kertbe s ott lassan kint fogyasztgatá a rántott csirkéjét. Ezalatt kijön hozzá a vendéglős, az idegen beszédbe elegyedik vele, kérdi többek között, hogy hát odabenn a házban miféle vendégek vannak? Felel neki a korcsmáros: – Hát – ott van a Szigligeti, a Taschner, a Frivaldszky, az Ürményi, a báró Eötvös, a Jókai, az Emich. Az idegen úr bámulva kérdi: – S mit csinálnak azok ottan? – Hát isznak, meg lármáznak? – felelt a korcsmáros nyugodt lélekkel, s azzal odább megy. A jámbor hazafi nagyon meg volt lepve: ennyi nevezetes embert egy rakáson találni, ahogy egy csárdában isznak és lármáznak, csakugyan nem elszalasztandó alkalom. Ezt legalább az ablakon keresztül meg kell nézni, talán az arczképeik után majd rájuk ismer. Oda lopózék tehát az ablakhoz nagy kegyelettel... Azt azonban elfelejték vele tudatni, hogy a Svábhegyen az a szokás, hogy a majorosokat rövidség okáért a gazdák nevein híják.”

A csattanó egyszerre világít rá a hegy sajátos társadalmi rendjére és a kívülálló szemének naivitására. A Svábhegy itt már nemcsak földrajzi hely, hanem önálló karakter.

 

Mérő János, a hegy legmagasabb pontja

A századfordulóhoz közeledve a Svábhegy karikatúráinak visszatérő alakja lett Mérő János. Az ügyvéd, hegyvidéki villatulajdonos és fővárosi képviselő-testületi tag 1888-ban alapította meg a Budapesti Hegyvidéki Turista Egyesületet, amely 1893-tól Svábhegyi Egyesület néven működött tovább. Utak, közvilágítás, emléktáblák, szobrok létrehozását kezdeményezte, a hegy arculatát formáló, aktív szervező volt.

A Bolond Istók 1891. július 26-i száma már a nevekkel játszik: „A zugliget legmagasabb pontja a Jánoshegy, ennél nem magasabb csak Mérő János. (Vízmérő Wein János csak azután jön.) Mérő is János, Wein is János, a Jánoshegy is János, ma holnap az Istenhegy is János! Mérő János a Svábhegy legkimagaslóbb alakja. Ő a Svábhegy szervezője és beépítője, ő szabályozza a hegyeket és völgyeket, ő alapítja a tarasconin is túltevő tourista-klubot. És ő méri ki az utakat, csak még az istenhegyi Tündér-utat mérje ki, hogy a nagyszámú svábhegyitündérek sétálhassanak rajta.”

A túlzás itt szeretetteljes, a karikatúra nem rombol, inkább mitizál. Mérő János alakja összenő a heggyel, mintha valóban ő lenne annak legmagasabb pontja.

Hasonló hangvételű a Bolond Istók 1898. július 17-i száma, amiben a Széchenyi-hegyi kilátó ügyéhez kapcsolódva jelenik meg egy rajz: „Mérő János a helyzet magaslatán. Mint svábhegyi főpolgármester magasabbra emeli a Svábhegy nivóját. Mint II. Széchenyi, ő ül az artézi kúttól feltranszferált fogpiszkáló hegyibe svábhegyi legnagyobb magyarnak. Üljön! Álljon! Éljen!”

A kilátó – amely eredetileg a mai Hősök terén állt, és Ybl Miklós munkája – áthelyezése a Svábhegyre valóban Mérő nevéhez kötődik. A karikatúra a „hegyemelést” szó szerint értelmezi: a helyzet magaslatán ülő alak talán nevetségesnek látszik, az írással azonban inkább tiszteletre méltóvá válik.

 

A kétszer ellopott Széchenyi-szobor

Amikor később ellopták a Széchenyi-szobrot a kilátó mellől, a karikatúra – mint a Svábhegy megtestesítőjét – ismét Mérő Jánost állította a középpontba. Ő az, aki keresi, számontartja és visszaköveteli a hegy jelképeit. A gúnyrajz ezúttal sem pusztán kifiguráz egy személyt, hanem felelősséget társít hozzá: mintha a Svábhegy sorsa az ő vállán nyugodna.

Az esethez tartozik, hogy a nagy nyilvánosság és bizonyára Mérő János hathatós közreműködésével hamar meglettek a tolvajok, a Széchenyi-szobor pedig rövid időn belül visszakerült a helyére. A későbbi évtizedekben azonban már nem akadt újabb „Mérő János”, aki hasonló határozottsággal őrködhetett volna a hegy értékei felett. A műalkotást ismét ellopták, ma már csupán a másolata áll a helyszínen.

Az élclapokban és a karikatúrákon számos további svábhegyi történet és alak bukkan fel, egy egész korszak hangulatát megőrizve. Így aztán mi sem feledkezünk meg róluk. (Folyt. köv.)

Földváry Gergely