Holtfa nélkül nincs egészséges erdő
Az erdei fák egészséges életéhez elpusztult társaik adják a biztos védelmet – ellentmondásnak tűnik, pedig az erdőökológusok mai ismeretei szerint ez történik természetközeli erdeinkben. A holtfák felbecsülhetetlen jelentőségéről beszélt Ódor Péter, az MTA doktora a Hegyvidéki Zöld Iroda által szervezett kora tavaszi sétán.
Mit mesélnek a Normafa környékén élő fák a botanikusoknak? Ódor Péter, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetének igazgatója szerint a terület korábban legelő lehetett, amelyen – talán az árnyékolás érdekében – meghagytak fákat. Ezek most száz évnél is idősebb óriások, úgynevezett habitatfák.
Később megszűnt a legeltetés, és mintegy ötven-hetven éve spontán beerdősült a vidék. Ennek köszönhető, hogy kiemelkedően sok fafaj van jelen itt, több lombkoronaszintet képezve. A szürke bükkök mellett különböző tölgyek, kőrisek, vadcseresznyék, gyertyánok és további elegyfajok is előfordulnak, ami nagy értéke az erdőnek, miként a – gazdasági szemlélet hiánya miatti – kevés beavatkozással járó gazdálkodás is. Akármerre néz a kiránduló, álló és fekvő holtfákat lát, amelyeken mohapárnák és taplógombák híznak a harkályok vájta üregek mellett.
Normafa: szentély
A Normafa környéki erdők úgynevezett szentélyerdőnek minősülnek, ami azt jelenti, hogy idős, legalább 150 éves fákkal, természetes szerkezettel és nagy biodiverzitással rendelkeznek. Mivel kevés emberi beavatkozás érte őket, megőrizték az őshonos növény- és állatvilágot, így sok ritka és védett fajnak kínálnak élelmet és menedéket. Emellett a szén-dioxid, valamint a csapadékvíz megkötése és tárolása miatt kiegyensúlyozott mikroklímát teremtenek, és mérsékelik az éghajlatváltozás hatásait.
Az erdőgazdálkodás szemlélete szerint a 70-es, 80-as évekig nem volt szükség az erdőben arra, ami „felesleges” (azaz nem értékesíthető). Az volt a kívánatos, ha az erdő egy jól átlátható, kezelt rendszer, amiben a holtfa csupán kiküszöbölendő rendezetlenség. Erdészeti zsargonban „száradéktermelésnek” hívták azt a beavatkozást, amivel a holtfát kipucolták.
Világszinten is csak az elmúlt negyven-ötven évben kezdték felismerni a holtfa biológiai jelentőségét. Abból az erdőből például, ahol nincs holtfa, a potenciálisan megtalálható élővilág 30-40 százaléka hiányzik, ami nemcsak a biodiverzitás szempontjából hátrányos, hanem ezáltal az erdő egészséges működése, tápanyag-gazdálkodása is korlátozott.
A holtfán él sok olyan faj, ragadozó rovar vagy parazita, ami például a gradációra képes kártevők elszaporodását tartja kordában, így az erdő egészségét őrzi. A fekvő törzsek mellett az elhalt, de még délcegen álló egyedek a leginkább szembetűnők. A köztes állapotot csonknak, vagy angolosan snagnek hívják.
A nedves talajon heverő, gyorsabban bomló törzsek egy része úgy keletkezik, hogy az elhalt fák tányérostul fordulnak ki a földből. Egy őserdőben a talaj 5-10 százalékán is ilyen jelentős földlabdát kiszakító, tányéros holtfák fekszenek, ami azért alakulhat ki, mert egy nagyobb bükkfa a Normafa adottságai mellett hatvan-hetven évig is korhad, mire eltűnik. A tölgyek lassabban bomlanak le, akár száz-százhúsz évig is megmaradnak az erdő talaján, a gyantás fenyők – például az itt is előforduló erdeifenyők – pedig még ennél is nehezebben korhadnak el, mielőtt végleg belesüllyednek az erdő talajába.
A korhadás folyamata
A fa gyakran még él, amikor egyes részeit kikezdik a lebontó szervezetek. A faanyagot alkotó cellulózt és a lignint főleg gombák bontják, amelyek nemegyszer végeznek a belső, öregebb szövetekkel, miközben a fa kérge alatt még egészségesnek mondható nedvkeringés zajlik, és évről évre vastagodik is a növény.
A fa pusztulása után – akár fekvő, akár álló holtfáról van szó – megmaradnak a nagyobb ágak és a kéreg (ez a lebomlás 1. fázisa), ez utóbbi aztán lehull, és csupaszon hagyja az ekkor még kemény törzset (2. fázis). A fa anyagának korhadásához, szivacsossá válásához és felpuhulásához hosszabb idő, akár több évtized kell (3–4. fázis). Ebben a szakaszban válik láthatóvá a fehér és barna korhadás közötti különbség. A színek eltérésén túl a kizárólag a cellulózt érintő barna korhadás a hosszanti rostok keresztbe történő darabolódásából is felismerhető.
A korhadás következő szakaszában a törzs elveszti kör keresztmetszetét (5. fázis). Végül a porózus, morzsalékos, könnyű korhadék úgy beleolvad az erdő talajába (6. fázis), hogy már csak a gyakorlott szem tudja megállapítani, valaha egy tekintélyes faóriás állt azon a helyen.
Szúbogártól bagolyig
A holtfa élővilága nem kizárólag az elsődleges bontásban részt vevő gombákból áll. A cukorban gazdag kéreg alatti részek például a szúbogarak kedvencei.
A keményebb faanyag – a szíjács és a geszt – sok olyan rovart tart el, ami képes járatokat vájni ebbe az anyagba, és elfogyasztani a fát (itt is gombák végzik a lebontást, csak ezek a rovarok emésztőrendszerében élnek). Ilyenek a szarvasbogár, vagy a nagytestű cincérek, amelyeknek a lárvái évekig fejlődnek a holtfában. A korhadékban gombaevő rovarok, sőt, parazita és ragadozó ízeltlábúak is élnek. A részletgazdag képet a nitrogénben gazdag kitintartalmú gombákon parazitáló gombák teszik teljessé.
A tápláléklánc csúcsának a harkályok tekinthetők. Őket elsődleges odúlakóknak is nevezik, mert egyedül ez a madár képes üregeket vájni a holtfába, amelyek aztán számtalan más madárfaj, például légykapók, cinegék, kék galambok, baglyok fészkelőhelyéül szolgálhatnak. Nem vesznek részt a lebontásban, de szinte minden holtfán élnek mohafajok, a Normafánál gyakran tíz-tizenötféle is.
B. I.