Jótett helyébe: búcsúbuli a fogaskerekűn

Március 2. 14 óra 42 perc. Szerelvény érkezik a fogaskerekű vasút városmajori végállomására. Ilyenkor, hétfő délután jellemzően néhány iskolából hazafelé tartó hátizsákos diák és erdei száguldozásra készülő, állvédős sisakos biciklisták kisebb-nagyobb csapata szokott várakozni a peronon.

Most azonban akkora tömeg van, hogy szinte egy tűt sem lehet leejteni. Fiatalok, köztük nem kevés kerékpáros, középkorú és idősebb utasok, valamint BKV-s dolgozók várnak izgatottan a pillanatra, aminek a szívük szerint sohasem kellene bekövetkeznie, de ha már megtörténik, akkor szeretnék igazán emlékezetessé tenni: kedvenc járművezetőjük utolsó körére, mielőtt nyugdíjba megy. A mindenki által csak Imre bácsiként emlegetett Kinde Imre persze inkább egy átlagos hétfő délutáni forgalomra számított, semmint a tiszteletére összegyűlő, a végállomás peronjain rég nem látott méretű tömegre – különösen úgy, hogy azt hitte, pár munkanap még hátravan a nyugdíjazásáig.

 

Megéri jónak lenni

Imre bácsinak nagyon sok barátja, ismerőse, rajongója van, ehhez képest bámulatos az a fél kerületet átszövő konspiráció, ahogyan az utolsó pillanatig sikerült titokban tartani a több száz ember bevonásával megszervezett búcsúbulit. A készülődést a kollégái kezdték el – az ő ötletük volt, hogy a meglepetés érdekében a megbeszélthez képest néhány nappal előrébb hozzák a nyugdíjazás időpontját –, majd csatlakoztak a törzsutasok, akik szintén úgy érezték, felejthetetlenné kellene tenni az utolsó munkanapot. A Rőzse utcaiak gyűjtést hirdettek, hogy a felajánlott összegekből egy wellnesshétvégével ajándékozzák meg szeretett fogasvezetőjüket.

„Megéri jónak, az emberek felé nyitottnak, odafigyelőnek lenni” – mondta Burai Veronika, a Rőzse Utcabálokat évről évre meghirdető AKÖZért Alapítvány alapítója, aki Szabó Zsófia mellett a titkos búcsúbuli és gyűjtés szervezője volt. Mint mesélte, az egyik lánya külföldön él, de amikor évente egyszer hazalátogatott, és felszállt a fogasra, Imre bácsi mindig megkérdezte tőle, mi van vele.

„Mindenkit név szerint ismert, mindenkihez volt egy kedves szava, ha meglátott egy ismerős arcot, csilingelt, integetett neki. Több volt ez köszönőviszonynál, baráti kapcsolatok alakultak ki” – magyarázta, megemlítve: Imre bácsi évek óta meghívást kap a Rőzse utcai bálokra, egy ilyen alkalommal pedig már a tiszteletére alapított, „a legkedvesebb, legvidámabb fogaskerekű-vezetőnek” járó oklevelet is átvehette.

 

Székely gyökerek

Nem akart volna még maradni a fogaskerekűnél? – ezt a kérdést csak jóval a búcsúbuli után tudjuk feltenni Kinde Imrének, tekintve, hogy a hosszúra nyúló ünneplés nem igazán adott alkalmat a beszélgetésre. „A főnököm, Nagy Zoltán és a kollégáim is marasztaltak, de úgy érzem, hatvanöt évesen ennyi elég volt – hangzik az őszinte válasz. – Vasárnapokon, ünnepnapokon szinte mindig dolgoztam, esténként 11 órára értem haza. Többet szeretnék együtt lenni a családdal. A 92 éves édesanyámnak, aki Székelyszálláson lakik, valamint a közelben élő, 86 éves anyósomnak is többet kellene segíteni.”

Székelyszállás Kinde Imre szülőfaluja. Egy kicsi, nagyjából száz házból álló település Székelyföldön, nem messze Marosvásárhelytől. „Régen tele volt, sajnos most már kihalófélben van. Mindenki katolikus volt, mindenki templomba járt, összefogás volt, gyönyörű volt az élet” – idézi fel gyerekkora világát.

Az, hogy csak magyarul beszélt, otthon, a magyarok lakta falujában nem jelentett gondot – a problémák akkor kezdődtek, amikor szakmát kellett tanulnia. Mivel a környéken megszűntek a magyarul oktató szakiskolák, egy marosvásárhelyi, román nyelvű mezőgazdasági gimnáziumba járt, ahol az osztályfőnöke rendszeresen éreztette vele, hogy nem csípi a magyarokat, és az osztálytársai is sokszor gúnyolódtak vele. Szenvedett a katonai szolgálat alatt is, egy olyan egységben, ahol ő volt az egyedüli magyar.

 

Szökés a családdal

1983-ban megnősült. Először Segesváron, aztán Nagyváradon laktak. Itt egy hőerőmű építésénél dolgozott, míg a felesége manikűrös-pedikűrösként talált magának egy nagyon jó helyet. Az akkori viszonyok közt nem éltek rosszul, Kinde Imrének mégis folyton azon járt az esze, hogyan tudna a családjával Magyarországra szökni.

„Vadonatúj lakást hagytunk ott Nagyváradon, ahová, miután eljöttünk, azonnal beköltöztettek egy katonatisztet. Tízévnyi munkánk veszett oda. De ez sem számított nekem, mert nem akartam, hogy mindazt a szenvedést, amin magyarként keresztül kellett mennem, a gyermekemnek is meg kelljen tapasztalnia” – ad magyarázatot élete egyik legnehezebb, ám soha meg nem bánt döntésére Imre bácsi.

A sorsdöntő napon, 1989. augusztus 23-án nemcsak a jólétét, hanem az életét is kockára tette a család. „Nappal még felvonultunk Nagyváradon, mert kötelezően részt kellett venni a felszabadulás napi ünnepségen, majd este kilenckor elindultunk egy csoporttal. Nagyjából száz méteren belül volt már a határ, amikor felbukkantak mögöttünk a határőrök a terepjáróikkal – valószínűleg a közelben élő juhászok jelentettek minket. Az volt a szerencsénk, hogy ömlött az eső, és nem jöttek utánunk a nádasba, ahol tizenegyen feküdtünk. Ha elkaptak volna, simán lelőnek minket. Csak a Jóisten segítségével menekültünk meg.”

Miután éjszaka átjutottak a határon, nem mertek bemenni rögtön az első faluba: mivel ők voltak a csapatban egyedül magyarok, féltek, hogy a határőrök esetleg visszaküldik őket Romániába. Másnap délutánig gyalogoltak, egészen Nagygyantéig, ahonnan a békéscsabai menekültszállóra kerültek. Onnan néhány nap múlva Mosonmagyaróvár mellé, Levélre mentek, ahol a rokonaik élnek. A tőlük kapott anyagi és érzelmi segítség sokat jelentett az új életük elindításában, amiért a mai napig hálásak nekik.

 

Irány a csodavilág!

1989 decemberében költözött a család Budapestre, Imre bácsi pedig, többféle munkahely után, 1996-ban ment dolgozni a BKV-hoz, a troliüzemnél vállalt lakatosmunkát. Két évvel később azonban, egy eszkalálódó konfliktus miatt – miután egyedüli erdélyi magyarként egy munkatársa folyamatosan rajta gúnyolódott, sőt, egy alkalommal azt is megkapta tőle, hogy ő is csak egy „szar bevándorló” –, az áthelyezését kérte a főnökétől. Még a hegesztői képzéseken a fogaskerekűtől érkező fiatalok mesélték neki, hogy a munkahelyük egy „csodavilág”, ezért ide jelentkezett – az akkori igazgató pedig szívesen fogadta őt 1998 tavaszán.

Épp akkor indult egy járművezetői tanfolyam, amire azonnal beiratkozott. Először váltóműszakban, majd mellékállásban vezetett, ugyanis folyamatosan több munkahelye is volt: évekig dolgozott egy sírkövesnél, valamint kertészeti munkákat is vállalt. Ötvenévesen, amikor már úgy érezte, mindez sok így együtt, főállású járművezető lett.

„Nagyon bejött!” – mondja Imre bácsi, aki a munkája kapcsán számtalan pozitívumot említhetne, kezdve attól, hogy keveseknek adatik meg az országban egyedülálló fogaskerekű vasút járműveit vezetni, egészen odáig, hogy minden évszakban szép hegyvidéki környezetben tölthette az idejét. Ő azonban az utasokról és a hozzájuk kapcsolódó történeteiről mesél.

 

Fogastaxi a diáknak

„Én bárkinek szívesen segítek, és hát az utasokkal bőven volt erre alkalom” – emlékezik vissza. Mindig megvárta a megállóban azokat, akik a fogas után szaladtak, ha pedig valaki netán túlzottan belemerült a mobiltelefonjába, és elfelejtett leszállni – minden törzsutasáról tudta, meddig szokott menni –, szólt neki, hogy megérkezett. Amit az utasok elhagytak – legyen szó diák- és személyi igazolványról, pénztárcáról vagy hegedűről –, azt mindig igyekezett visszajuttatni nekik, akár úgy is, hogy ő maga vitte el a talált tárgyat a tulajdonos címére.

Egyszer egy gimnazista lány éjjel fél egykor megjelent a városmajori végállomáson, mert azt hitte, még jár a fogaskerekű. Akkoriban azonban csak azért indultak el éjszaka – üresen – a szerelvények, hogy megakadályozzák a kábellopásokat. Amikor a lány csalódottan szembesült ezzel a ténnyel, Imre bácsi rögtön előállt a megoldással: megkérte a diszpécsert, hogy azonnal indítsa útnak, és elvitte őt a fogassal egészen hazáig.

Egy alkalommal azt vette észre, hogy az Esze Tamás iskolába járó egyik diáklány a végállomáson a padon ül és sír. „Kérdeztem, mi baj, mire elmondta: osztályfőnöke, a matektanára tutira megbuktatja. Felhívtam Holló-Szabó Ferencet, az ELTE matematikatanárát, akit szintén a fogas utasaként ismertem meg, és elmeséltem neki a gyermekotthonos leányzó esetét. Ezután a tanár úr három hétig a saját lakásán tanította a kislányt, aki végül ötös dolgozatot írt.”

Tavaly ősszel egy tízéves kisfiú gyalog akart hazamenni a Széchenyi-hegyi végállomástól, de egy vaddisznókonda állta útját, ezért inkább visszament az állomáshoz. „Megvárt engem, hogy segítsek neki. Levittem a diszpécserirodába, megvacsoráztattuk, azonnal felhívtuk a szüleit, akik egy óra múlva jöttek is érte. Azóta rendszeresen érdeklődik irántam a család.”

 

A hála nem maradt el

Imre bácsi mindig önzetlenül segített, nem várt cserébe semmit, de a hála így is "utolérte". Egy idős úr egyszer palacsintával várta a peronon, míg egy asszony időnként süteményeket vitt neki. Karácsonykor sok utas lepte meg ajándékokkal.

A gyerekek is szerették. „Egy apuka könnyezve sírta el magát a végállomáson, hogy a vacsoránál többet beszél a három lánya rólam, mint őróla. Egy kisfiú olyan fogaskerekű formájú tortát kért, amin én is rajta vagyok. Több gyerek, aki fogassal járt haza, inkább megvárta a következő, húsz perccel későbbi indulást, csak hogy velem utazhasson.”

„A hegy lelke” – így nevezték el Kinde Imrét egy Duna TV-s portréműsorban, amelynek a szerkesztői, talán mondani sem kell, rendszeresen utaztak vele a fogaskerekűn. Ezt a találó nevet pedig egyre több barátja kezdte el használni.

Túlzás lenne azt állítani, hogy mostantól, miután nyugdíjba ment, lelketlen lesz a Hegyvidék, de azért sokaknak fog hiányozni. „A Rőzse utcai bálra és a svábhegyi pünkösdi búcsúra meg vagyok hívva, ha itthon leszek, biztosan elmegyek” – vigasztalta a további személyes találkozásokra, beszélgetésekre vágyó rajongóit.

„Egész életemben erre vágytam – összegzi nekünk a fogasnál töltött közel harminc évét Imre bácsi. – Ha nekem azt mondták volna tizenévesen, hogy Budapesten fogok lakni, és a fogaskerekűnél dolgozni, a százas szöget üssék be a lábamba, hatszáz kilométert gyalogolok Székelyszállástól Budapestig. Ez volt az életem, elégedett vagyok. A fiam sikeres, két gyönyörű unokám van – ennél több semmi nem kell.”

K. D.