Lehet kakaót termeszteni a Svábhegyen? – karikatúrák a múltból (2.)
Előző lapszámunkban arról meséltünk, miként jelent meg a Svábhegy és a Hegyvidék világa a korabeli élclapok karikatúráin, és hogyan vált egy-egy helyi szereplő – mindenekelőtt Mérő János – a grafikák visszatérő figurájává. A gúnyrajzok azonban nem csupán személyeket, hanem eseményeket és hétköznapi jelenségeket is kifiguráztak. Most ezek közül idézünk fel néhányat: ezt írta és rajzolta a sajtó a fogaskerekűről, a szőlőpusztulás utáni különös „ültetvényekről”, a svábhegyi nyaralók világáról vagy éppen a Szent János Kórház megnyitásáról – a humor sajátos szemüvegén keresztül.
A 19. század második felében a karikatúrák világában általában a politika állt a középpontban. Nem meglepő tehát, hogy a különböző pártok közötti rivalizálás, a jobboldal és a baloldal vitái, sőt az osztrák–magyar ellentét is gyakran visszaköszönt a rajzokon.
A korszak élclapjai előszeretettel figurázták ki a közélet szereplőit – olykor egészen merész képi metaforákkal. Ismert példa az a grafika 1848-ból, amin a Batthyány-kormány tagjai tyúkokként kapirgálnak, miközben fölöttük az osztrák sas köröz.
Fogaskerekű: villa, szamár, kakaó
A Svábhegy, a Normafa vagy a Zugliget világa természetesen nem csupán a politikáról szólt, így a karikatúrákon is gyakran felbukkantak közéleti alakok. A cikkünk első részében (Hegyvidék, 2026. március 10., 5. szám, 14. oldal) főszerephez jutó Mérő János mellett más ismert emberek is megjelentek a rajzokon: Jókai Mór, Eötvös József, Eötvös Loránd vagy éppen a helyi fejlesztések irányítói.
Utóbbiak közé tartozott Horn Ede is, a fogaskerekű vasút vezérigazgatója, akit a Bolond Istók az 1891. augusztus 9-i számában örökített meg egy különösen beszédes rajzon. Horn egy fogaskerekűn ül, kezében zászlóval, amelyen ez áll: „Haladás!!! Lassan járj, tovább jutsz!!”
A lap így kommentálta a jelenetet: „Egy szerény ember, a ki felfele halad, a nélkül, hogy felfele kapaszkodnék. Horn a magyar Svájcz eszméjét képviseli. Templom, iskola, szegény gyerekek, s a közönség érdeke öt dicsérik, a reformok értelmi szerzőjét. A fogaskerekűt felvitte a Széchenyi-hegyre, s villákat is építtet, hogy a Svábhegy »emelkedjék«. De ő maga csak odalenn marad, – az alsó állomásnál.”
A mondanivaló nagyon is valóságos történésekből ered. Horn Ede 1890-ben meghosszabbíttatta a fogaskerekű vasutat az egykori svábhegyi végállomástól egészen a Széchenyi-hegyig. A beruházások azonban nem álltak meg a vasútvonalnál: jelentős fejlesztések kezdődtek a környéken, és mintegy ötven villa építését is elrendelték a pálya mentén. Ezeket jó pénzért értékesítették a tehetősebb vásárlóknak, részben azért, hogy a vasút üzemeltetése megtérüljön. Az élclap ironikus megjegyzése – miszerint mindez a Svábhegy „emelkedését” szolgálja – így kettős jelentést kapott: egyszerre utalt a hegy fejlődésére és arra a gyanúra, hogy talán Horn Ede pénztárcája is szépen gyarapodott közben.
Nem véletlen, hogy a fogaskerekű vasút a karikatúrák egyik visszatérő témája lett. A Svábhegy történetében ez volt az egyik legfontosabb fejlesztés, amely gyökeresen átalakította a környék életét. Az új közlekedési eszköz révén a hegyvidék könnyebben elérhetővé vált, és a nyaralóhelyből lassan a fővárosi kirándulók egyik kedvelt célpontja lett.
A fogaskerekű még olyan történetekben is felbukkant, amik látszólag egészen másról szóltak. A Bolond Istók az 1890. július 13-i számában egy anekdotát közölt, amelyben Eötvös Loránd mesélte el sajátos „versenyét” Jókai Mórral. „Volt nekem egy szamaram, Hanzi volt a neve. Az a híre volt akkoriban, hogy a Svábhegyen a legjobb szamár. Jókainak pedig volt két lova. Azt mondták, a Svábhegyen a legjobb pár ló. S mivel az én szamaram, minden jósága daczára mégis csak szamár volt, mely futni csak hazafelé és mások után szeretett: sokszor lementem az akkor döczögös kocsiuton Jókai kocsija elé s azután utána vágtattam fel a hegyre. Azóta Jókai gőzkocsin jár, vagy legalább gőzkocsin halad a Parnasszus felé s az én szamaram, nem bírja a lépéseit követni.”
A történet egyszerre anekdotikus és jelképes: a régi, poros hegyi utak és az új, modern közlekedési eszközök világának találkozását is érzékelteti.
A Svábheggyel kapcsolatos karikatúrák máskor a gazdasági változásokat vették célba. A filoxérajárvány a 19. század végén szinte teljesen elpusztította a budai hegyek szőlőit, ami alapjaiban változtatta meg a táj arculatát. A Bolond Istók 1891-ben így figurázta ki a helyzetet: „Nagy Cacao-verseny a Svábhegyen. A fogaskerekű mentén, – miután a filloxera megtizedelte a szőlőt, – most ez a reklám-industria virágzik.”
A rajzon a fogaskerekű sínjei mellett kakaóültetvények hirdetőtáblái sorakoznak. Természetesen senki sem gondolta komolyan, hogy a Svábhegyen kakaót termesztenének – a karikatúra inkább azt parodizálta, hogy a szőlők eltűnésével új lehetőségek nyíltak a spekulációra, és a tehetősek szinte bármit „ültethettek” a felszabadult területeken.
Pesten alig ruhában, Svábhegyen bundában
A karikatúrák nemcsak a fejlesztéseket és a gazdasági változásokat mutatták be, hanem a svábhegyi társasági életet is. A rajzokon gyakran megjelentek a nyaraló vendégek, a kiránduló közönség és a fővárosi elit alakjai. A Svábhegyi Nagyszálló például a társasági élet egyik központjának számított, ahol gazdag hölgyek és urak találkoztak.
A Borsszem Jankó című élclap 1903-ban szellemes rajzzal érzékeltette a különbséget Pest és a Svábhegy nyári világa között: míg a fővárosban az emberek a hőségben alig felöltözve hűsítik magukat az utcákon, addig a Svábhegyen az elegáns társaság nyáron is bundában, hermelinsálban, kalapban teniszezik és sétál. A túlzás persze nyilvánvaló – de épp ez a karikatúra lényege.
A humor néha egészen groteszkké vált. Amikor a Szent János Kórház a Városmajor szélére, új, akkor modernnek számító épületbe költözött, az esemény a Bolond Istók figyelmét sem kerülte el.
A lap 1898. augusztus 7-i számában Ünnepi beszéd a Szent János kórház megnyitásának alkalmából címmel közölt szatirikus szónoklatot: „Tisztelt hölgyeim és uraim! A Zugligetbe ránduló halandó sírva nevető szemekkel áll meg ezentúl a fogaskerekűtől 59 lépésnyire! Kényes szemekkel, mondom, ha látja a szenvedő emberiségnek szánt fenséges épületcsoportot, az új Szt-János kórházat! Igen, mert az egészséges ember szinte vágyik betegnek lenni, hogy belekerülhessen, s a beteg Istenhez fohászkodik, bár csak ott halhatna meg! Ami a legtöbb esetben be is következik, mert halál ellen nincs orvosság ... De egyszer úgy is meg kell halni, ezt már Szókratész is mondta, tisztelt halottjelöltek, – mikor látta, hogy idült gyomorbajával nem tud mit csinálni. Vegyük röviden szemügyre az új kórház egyes részeit. A sebészeti pavilon unikum a maga nemében: úgy néz ki, mint egy üvegház; szinte keressük benne a délszaki növényeket. De nem találjuk, mert nincs. Meg azután nem is kell. Elég, ha megvan az illúzió, a fantázia. Ezt pedig a szegény betegnél mindig megtalálhatjuk, ha operálják. A vagdalkozó orvost kutyának, nyúzónak, gyilkosnak mondja – ad infinitum (illusio progressiva). A halottas ház is valósággal párját ritkítja. Öt darab carrarai márványasztal van benne a földi élettől megvált polgártársak számára. Szinte passió ezen hűs márványlapokon feküdni ilyen meleg időben. T. hölgyeim és uraim nem hiszik el, ha mondom, de tegnap délután magam is két órát aludtam az egyiken, olyan czudar forróság volt odakün! A betegek szobáit a lehető legnagyobb kényelemmel rendezték be. Van minden, a mi szemnek, szájnak ingere: tükör, köpőláda, stb. S mindezért – hozzávéve a kosztot is – csekély négy forintot fizetnek naponta. A sok ingyen ráadásról nem is szólok, – hogy mi mindent kapnak díjtalanul! Orvosi vizsgálatot, consultatiót, receptet, orvosságot, utolsó kenetet, halottkémi vizsgálatot, beszentelést, csendes részvétet és koszorúk mellőzését! Lehet-e még többet kívánni egy kórháztól? Nem! Tisztelt hölgyeim és uraim! Nem akarok hosszadalmas lenni, de beszédem végeztével arra kérem az Istent, hogy az új Szent János kórház folyton, de folyvást tele legyen, betegekkel, a szenvedő emberiség hasznára, s édes hazánk nyomorgó orvosainak örömére!! (Falrengető éljenzés.)”
A bicikliző hölgy és a zsúfolt lóvasút
A közlekedés a fogaskerekűn túl is állandó témája volt a karikatúráknak; a lóvasút, a villamos, sőt a kerékpár is gyakran szerepelt a rajzokon. A kirándulók tömegei a jó levegő reményében indultak a budai hegyek felé, ami néha egészen komikus jelenetekhez vezetett.
Az Üstökös 1901. június 16-i száma egy bicikliző hölgy történetét meséli el: „A Zugligetbe rándulókra nagy panasza van a rendőrségnek, hogy iszonyú ostromot intéznek a villamos ellen. Hát még ha azokat az ostromokat látná a rendőrség, amit én ellenem intéznek ezek a türelmetlen turisták. A múltkor megszóltak, amiért kísérő nélkül biczikliztem. No eddig is ritkán történt ilyesmi velem, de ezentúl még annál ritkábban fog megesni. Azt mondják a bicziklizés árt a nőiességnek. Már ez nem igaz. Mikor nem bicziklizek, nem is tudom, hogy nő vagyok. Mesélem a Miczinek: – A minap bicziklizek az országúton, hát egyszerre csak észreveszem, hogy egy sóvár tekintetű férfi kerülget. No elkezdtem taposni, csak úgy repültem. – No és utolérted? kérdi a szemtelen.”
Más rajzokon a kirándulók kétségbeesetten futnak a villamos, vagy a lóvasút után – hol azért, mert lekésték, hol pedig azért, mert már nem férnek fel a zsúfolt kocsikra. A jelenetek egyszerre mutatják a fővárosi kirándulók lelkesedését, valamint azt, hogy milyen népszerűvé vált a hegyvidék a századforduló idején.
A Svábhegyet érintő karikatúrák legtermékenyebb időszaka – ahogy a példákból is látható – az 1880–1890-es évekre tehető. Ekkor zajlottak a legnagyobb fejlesztések, ekkor éltek itt a legismertebb lakók, és leginkább ekkoriban figyelte a fővárosi sajtó is a hegy mindennapjait.
Később már ritkábban állt az élclapok középpontjában ez a környék, addigra azonban végérvényesen bekerült a humor és a karikatúra világába. A rajzok görbe tükre megőrizte mindazt, amit a korabeliek láttak a Svábhegyben: a fejlődő nyaralóhelyet, a társasági élet színterét, a kirándulók paradicsomát – és persze azt a területet, ahol néha még kakaóültetvények is kinőhettek a ceruza hegyén. (Vége)
Földváry Gergely