Dr. Vukán György: "Zenét hallgatni, írni, játszani – boldogság"

Apa. – Vend származású édesapám, Vukán Ferenc orvos 1934-ben alapította Kőszeg mára rommá lett kórházát. A családot később sok politikai támadás érte a klerikálisság vádjával (egyik rokonom pécsi püspök is volt), meg hogy párttagok sem akartak lenni. Én 1941. augusztus 21-én születtem. 1949-ben el is kellett hagyjuk a várost, és édesanyám szülőhelyére, Szombathelyre kötöztünk. Nyugdíjazott apámat a harmadik infarktus vitte el, amit nem a betegei, sokkal inkább az olyan emberek miatt kapott, mint feljelentője is, akit a háború alatt ő bújtatott, mentett meg. Nemrég ugyan még megérhettem a hivatalos rehabilitációját, s már alapítványt is elneveztek róla, de mielőtt kimentem hozzá, a szalézi rend altemplomában lévő családi nyughelyéhez, melyen már az én nevem is ott van, hogy elmondjam neki mindezt, egy magas rangú ember megkérdezte: "Azt hiszi, tud vele beszélni?" Tudtam.

Zongora. – Ami fontos az életben történt velem, azt tulajdonképpen nem én akartam, csak megesett. Ha három-négy éves koromban nem ragad meg bennem egy dal, amit a menetelő katonák éneke után kezdtem játszani váratlanul a zongorán, ki tudja, mikor derül ki, hogy abszolút hallásom, és érzékem van a zenéhez. A kőszegi kántornál kezdtem el zenét tanulni, ahol Pernye András is. Gyakorolni nem szerettem, mert túl gyorsan tanultam, tizennégy évesen már megnyertem egy zongoristáknak kiírt versenyt, és megszereztem az előadóművészi engedélyt is, de nem szerettem, hogy kilógok a sorból. Az ünnepélyeken engem mindig a pódiumra küldtek, és aff éle csodagyerekként kezeltek. Sokfélét sportoltam, ami ártott az ujjaimnak, még el is törtem. A politikai megkülönböztetés később is sokszor elért, például zeneakadémistaként nem kaptam kollégiumot, és bár végzettségem van, nem vizsgázhattam. Diplomám máig sincs, holott később évekig tanítottam is ugyanott. Apám azért állt be a MÁV-hoz, hogy legyen szabadjegyem a rendszeres hazajárásokhoz. Egyébként otthonról havi háromszáz forinttal tudtak segíteni, én meg mindenféle munkákat elvállaltam, még vagont is rakodtam. Ungár Imre sokat segített, tanárom, Wehner Tibor tanszékvezető pedig négy éven át a lakásán adott órákat vasárnap délelőttönként. Volt olyan elképzelésem, hogy hangmérnök leszek, de oda fel se vettek. Teljesen a "minden mindegy" állapotába jutottam.

Fogászat. – Az orvosi pálya családi indíttatású, de apám a lelkemre kötötte: magánrendelőm nem lehet, mert ellenezte, hogy valaki a betegek nyomorúságán gyarapodjék. Világéletemben egyszerű körülmények között éltem, megtanultam küzdeni, ha kell, lemondani is, de máig hiszek abban az etikában, amit otthonról hozok. A BOTE Fogorvosi Karra csak miniszteri közbenjárásra vettek fel. 1964-ben végeztem summa cum laude minősítéssel, de a pályázott fővárosi állást így sem kaphattam meg, Szombathelyre irányítottak. Éreztem, hogy nem tudnék zene nélkül élni, közben Lengyelországban Chopin-díjat is nyertem, ezért csak egy évet voltam hajlandó aláírni. Sértett, megalázott helyzetben a képükbe vágtam, hogy inkább állás nélkül leszek, de eljövök. Aztán sikerült munkát kapnom a Központi Katonai Kórházban, 1970-ig ott dolgoztam, de mondvacsinált ürüggyel feljelentettek, eltávolítottak, valójában másnak kellett a hely. Azóta a Központi Sztomatológiai Intézetben dolgozom, most osztályvezető főorvos vagyok a Szentkirályi utcában.

DMA. - Szentgyörgyi Albert mesélte, hogy egyszer Einstein azon értetlenkedett, miért éppen őneki jutott eszébe az a három betű? Egy találmány lényege, hogy valaki ránéz valamire, de neki más jut arról az eszébe, mint másoknak. 1983 óta foglalkozom fogászati allergiákkal, de sosem kutattam. Világszabadalmam, a DentMetAct eljárás és műszer úgy született, hogy olvastam egy szakcikket, és felismertem benne valamit. Ha van ionáramlás két fémfog között, egy adott miliőben allergiát okozhat. Az orvos általában rákérdez a gyógyszerérzékenységre, de a fémallergiáról sokszor a beteg maga sem tud, holott ez nehezen, de mérhető és kiküszöbölhető. Az ehhez való műszert előállítani komoly feladat volt.

Jazz. – A jazz felé a szabadságvágyam vitt. Talán akkor kezdődött, amikor gyerekként a gyakorlás végén a jutalmat az jelentette, ha eljátszhattam a darabot úgy, belülről fakadó, szabad felfogásban is, ahogy én éreztem. A hatvanas években a Dália presszó volt a jazz iránt érdeklődő fiatalok olvasztótégelye, itt találkoztam Gonda Jánossal és másokkal. Rövidhullámon hallgattuk a Music USA éjszakai műsorait, próbáltuk "levenni", mit és hogyan zongoráznak. Amikor 1964-ben Pege Aladárral trióban felléptünk egy nyugat-berlini fesztiválon, és ott álltam Miles Davis, Dave Brubeck és mások közelében, nem is akartam elhinni mindezt. Ma már ötvennégy éve vagyok pódiumon, de évi százharminc-száznegyven fellépéssel, a világot bejárva, a legjobbakkal együtt játszva is csodálatos érzés a zenélés. Mindent kell tudni, és akkor szabad és világos tudsz lenni! Az avantgárd is lehet érthető. Ma sok a zenész, de kevés az igazi. Minden műfajban túltermelés van, tömegipar lett a képzésük.

Zeneszerzés. – Laza voltam, színművészetisekkel hakniztam kísérőként, szólistaként, és fi lmzenékhez zongoráztam. Így figyelt fel rám Bacsó Péter, akinek első filmzenemegbízásomat köszönhetem. Ez A tanú volt. Így jutottam tizennégyezer forintért ahhoz a használt pianínóhoz, amelyen ma is játszom itthon, de vagy öt évig zongorám sem volt a kétszáznegyven forintos kis cselédszobában. Így tanultam meg fejben komponálni. Ez külön szabadságot ad. A képzeletem szabadon és gyorsan megszólaltat akár egy zenekart is. Ha megszakítanak, később képes vagyok ott folytatni, ahol abbahagytam. Ma már párhuzamosan más tevékenység közben is tudok fejben zenét írni, aztán persze jön a lejegyzés, hangszerelés. Több mint száznegyven filmzenével a hátam mögött elmondhatom: ez különleges műfaj, megvan a saját ideje, és nem azonos a slágerrel, önálló mű. Én ragaszkodom hozzá, hogy előbb lássam a forgatókönyvet, amelyből hiányzik a hangkép, amit nekem kell megteremtenem, de még a hangszínt is. A szemet le lehet hunyni, a fület nem. A zene az, ami a csendből hiányzik. Csak kevés rendező ért hozzá, de például Fábry Zoltán azzal lepett meg, hogy amikor bemutattam neki a Befejezetlen mondat muzsikáját, fül után lezongorázta. Mondtam már nemet amerikai producernek is, amikor bele akart szólni, hogy ide, vagy oda mit tegyek. Akkor csinálja ő! – és otthagytam. 1964 óta negyvenhárom lemezem jelent meg, de sohasem kerestem szponzorokat. A cégek letarolnak mindent. Nekem ne szabják meg, hogy merre van az arra! Ilyen a világ, de ettől ez még nincs jól! Van egy elnevezés: crossover. Besorolásokat nemigen szeretek, de a műfaji átjárhatóság fontos a számomra. Lejátszom, amit a szerző írt, de történetek vannak a fejemben, saját kommentárok, tehát azokat is hozzáteszem. Itt vannak például az átiratok! Amikor Horgas Eszterrel, akivel tíz éve dolgozom, nemrég a Bohéméletet tettük át fuvolára, akadt, aki szerint jó, hogy nem voltak benne áriák. Én Mimi lélektanát komponáltam meg. A zene gyönyörűség, de az út hozzá sokszor fájdalommal teli. Az egyik legjobb gyógyszer, ha dolgozom. Amikor apám, anyám meghalt, zenével állítottam nekik emléket. Legújabban egy kétrészes, több műfajú Rómeó és Júlia koncertdarabon dolgozom, nem megrendelésre, inkább a világot látva. Amolyan East Side Storynak készül, és a lényege a két egymással meg nem békülő család okozta pusztítás. Így tudom magam a legjobban kifejezni. Zenét hallgatni, írni, játszani egyaránt boldogság.

Közönség. – Tudja, milyen nagy szó, ha egy bárban, kocsmában elcsendesednek, mert kíváncsiak arra, amit adni akarsz nekik? A művészethez nem kell érteni, azt érezni kell! Szeretem, ha az emberek nyitottak, fogékonyak. A zene élő, az érzelmek szintjén hat. Ha a zenész vagy a közönség szenved, az nem jó.

Hegyvidék. – Nem tudatosan kerültem ide, véletlenül tudtuk meg, hogy beszállhatok egy épülő házba, így vagyok 1969 óta hegyvidéki lakos. A szomszédokkal jól megvagyok, csak egyszer tették szóvá a lakógyűlésen, miért nem hallják, hogy zongorázom… Családom nincs, a körülményeim úgy alakultak, hogy az idő elfutott. Amikor édesanyámat ápoltam itt évekig, megtanultam főzni, vasalni. Hétfő esténként a Maros utcai John Bull Pubban játszunk, ahová Berkes Balázs barátom, aki negyvenhárom éve muzsikus partnerem, csábított le. Lejárok a Nyitott Műhelybe is, egyébként köszönöm, jól vagyok. Dolgozom, és ha zenélek, legalább mással nem kell foglalkoznom!

Muzsay András