Vadasparki mesék
Péntek volt, a nyári iskolaszünet utolsó napja. Délelőtt Kari és Vali édesanyjukkal a városban kószáltak, hogy megvásárolják azt a néhány aprócseprő dolgot, amelyek még hiányoztak az iskolai felszereléshez. Az ikrek roppant izgatottak voltak. Júniusban betöltötték hatodik életévüket, így hétfőn nagy fordulat áll be az életükben: egy hegyvidéki elemi iskola első osztályos tanulói lesznek! Megállás nélkül csacsogtak. Anyjuk türelmesen válaszolgatott a tömérdek kérdésre, a vásárlókörút elhúzódott, s így történt, hogy öreg erdész barátjuk, Gyula bá’ dél körül hiába csöngetett házuk kapuján, senki nem válaszolt...
Ez volt az a reggel, amikorra Gyula bá’ összehívta a Vadasparkban élő állatok vezérkarát, hogy megtárgyalják a lázadók sorsát. Vulpi, a róka és Donga, az erdei zöldkígyó ekkor már két nap és két éjjel rostokoltak a gondnokház legsötétebb zugában, amiért összeesküvést szőttek Igazi Nyuszi ellen. A tanácskozást az erdészlak kertjében tartották, mivel Rongyos bölény többszöri próbálkozás után sem fért át az ódon házikó nappalijának ajtaján.
A festetlen, tölgyfagerendákból eszkábált asztal körül Gyula bá’-n, Igazi Nyuszin és Rongyos bölényen kívül helyet foglalt Sasszem, a kőszáli sas, Dirr-durr Kandúr mint külső munkatárs és az állatok közfelkiáltással megválasztott küldötte, Micike, a mezei egér. Ez utóbbi először az asztal tetején kuporgott, ám miután Gyula bá’ szórakozottan rátette megviselt, fürjtollas erdészkalapját, majd nem sokkal utána végiglöttyintette gőzölgő tejeskávéval, sürgősen megkérte a macskát, hadd másszon a feje búbjára, mondván, egerek általában felülről szeretik szemlélni a fejleményeket.
Az alapproblémát illetően percek alatt megszületett a döntés: Vulpit és Dongát egyhangúlag bűnösnek találták. Bűnhődniük kell, szögezte le a határozat, s ez pontosan így került az öreg erdőkerülő gyűrött fedelű noteszébe, csonkára faragott ceruzával írva. De miképpen? Ez ügyben már hosszabb ideig tartott a fejtörősdi.
Röpködtek a javaslatok, némelyek viccesek, mások kemények voltak. Dirr-durr Kandúr feliratot akasztott volna a nyakukba, amelyen ez állna: "Mi vagyunk a csalafinták,/kik Igazi Nyuszit elárulták...", s napközben így járkálnának föl s alá a látogatók között.
Maga Nyuszi szégyentáblára írta volna föl a nevüket és tettüket, a bejárat közelében, hadd olvasson mindenki a turpisságukról. Rongyos bölény a kifutók, ketrecek és kisállatházak alomtakarítását rótta volna ki rájuk, s éjjelre visszazárta volna őket a gondnokház pincéjébe. Sasszem felvetette, hogy száműzni kellene őket a Pilis térségéből, s egyben felajánlotta, hogy elrepíti őket a Vértes erdeibe, hadd tanulják meg a saját bőrükön, mit jelent az orvvadászok és kutyáik elől bujkálni.
– És te, Micike, mit javasolnál? – emelte fel ceruzáját Gyula bá’.
– Én – cincogta az egér –, én betenném őket egy évre az állatóvodába...!
– Óvodába? – húzta fel szemöldökét az erdész. – Hogy érted ezt, Micike?
– Nálunk, egereknél, ha valaki nem akar családot alapítani, a Bölcs Egerek Tanácsa visszaküldi a butácska, csupasz egerek közé. Hadd szégyellje magát ott, felnőtt egér létére!
– Óvoda... Nem is olyan rossz ötlet! – kopogtatta fényes kobakját Gyula bá’ a ceruzacsonk végével – Hajoljatok összébb... Ez lesz a tervünk...
A vezérkar összedugta a fejét, s komoly munkába kezdett...
Ezalatt a Vadasparkot körülvevő erdőben egy árnyék lopakodott fától fáig. Időnként megállt egy fatörzsnél, hallgatódzott néhány pillanatig, matatott, sőt, mintha mormolt volna valamit az orra alá – aztán továbbsurrant. Bizonyára kitaláltátok, ez az árnyék csakis a dülledt szemű vadászhoz tartozhatott! Így is van. Nem tudott belenyugodni Mafla muflon ékes fejdíszének elvesztésébe. Amióta a Gesztenyésben saját szemével megpillantotta Mafla hírneves trófeáját, nem tudta kiverni a látványt a fejéből. Még soha nem kívánt valamit ennyire. Mindennél jobban meg akarta kaparintani azokat a szarvakat!
A nyáj előző éjjeli útvonalát követte. A vadászt az évek folyamán szenvedélye tévedhetetlen nyomkövetővé tette. Apró jelekből, letépett gallyacskából, megrágott falevélből, elpottyantott bogyókból, s persze a körömlenyomatokból, akár egy könyvből, úgy olvasta a környezetét, merre vonult mafla muflon nyája. A vadász alkalmas helyet keresett. Egy fát, amely kisebb tisztáson áll, a lehető legmesszebb a Vadaspark épületeitől. A kezében hosszú, vékony fémláncot tartott, összetekerve.
A lánc végén nyakörv himbálódzott. A hátizsákjában, a szendvicsek és a pálinkás palack alatt egy felgöngyölt dobóháló lapult. A bal vállán hangtompítóval felszerelt vadászpuska csüngött.
A Hársbokor-hegyet ölelő ösvény legtávolabbi csücskénél megtalálta, amit keresett.
A nyáj lábnyomai az ösvényen maradtak, de két kisebb muflonbárány körmöcskéinek lenyomatai elváltak a többitől, s egy borókabokrok övezte nyílt rész felé vezettek.
A tisztás közepén magányos juharfa állt. A vadász hátralökte fején a kalapot, és elégedetten dörzsölte össze kezeit.
– Kitűnő. Ki-tű-nő...! – hajtogatta.
A lánc szabad végét a juhar törzse köré erősítette. Leült a fa tövébe, térdei közé vette puskáját, s berendezkedett a hosszú várakozásra. Kis idő után a feje előrebillent. Elszunnyadt.
Erre a pillanatra várt odafönt, a lombok között Lexi, a bagoly. Nesztelenül lesiklott a juharfáról, s puha szárnycsapásokkal elindult az erdészlak felé. Soha ilyen szenzáció a Vadasparkban! Záróra után néhány perccel a park összes lakója az út mentén sorakozott. Az izgalom hullámokban utazott az állatok apraja és nagyja között, voltak, akik nem bírtak magukkal, és bukfencet vetettek a kerítések tövében, vagy táncra perdültek, mások rikoltozva eresztették égnek a bennük feszülő gőzt. Nóta indult el a kilátótorony felől, azoktól, akik már látták, mi készülődik.
A dal szövege ekképpen szólt:
"Vulpik, Dongák, mit ennének? /nyulat fognak, egerésznek!/ Merre mén a szamár lába? /az Állatkerti Óvodába!"
S ekkor a gémszarvaskifutó sarkán feltűnt a menet. Elöl lépkedett Gyula bá’ az időközben befutott ikrekkel. Az erdész vállán Szúrósszem, a légierők parancsnoka egyensúlyozott. Mögöttük Tudós, a szamár húzta a gumikerekeken gördülő kordét, melynek hátulján zötykölődött Vulpi a kutyák számára készült utazóládában, s Donga acélhálóval lefedett terráriumban. A láda tetején Igazi Nyuszi ült karba tett kezekkel, a terráriumon Micike, a mezei egér feszített. A menetet a lomhán himbálódzó Rongyos bölény s mellette a Kacor királyként masírozó Dirr-durr Kandúr zárta be. A rókából csak bozontos farkbojtja látszódott a kémlelőrácson keresztül, míg Donga összetekeredve feküdt az üvegedény közepén, fejét a gyűrűi alá rejtve.
– Micsoda szégyen – gondolta Vulpi a láda mélyén –, egy nyúl, éppen egy nyúl ücsörög a fejem fölött! Amikor a hegyekben éltem, kettő ilyet ettem vacsorára...
– Micsoda szégyen – zsörtölődött Donga a terrárium mélyén – egy egér, éppen egy egér ücsörög a fejem fölött! Amikor az erdőben éltem, három ilyet ettem vacsorára...
– Hová-hová igyekeztek, Igazi Nyuszi? – simította hátra tüskéit Süni.
Álmosan pislogott, szokása szerint a történések kellős közepén ébredt fel, s így halvány fogalma sem volt arról, ami körülötte zajlott.
– A Budapesti Állatkertbe! – kiáltott vissza a magasból Igazi Nyuszi.
– Vulpi és Donga büntetésből egy évet az állatkerti óvoda simogatójában töltenek!
– Hö-hö – kuncogott Süni alig halhatóan –, az én esetemben ez inkább a látogatóknak lenne büntetés...
S azzal tüskéit szerteszét meresztve ismét összegömbölyödött a fülledt avarban.
A dülledt szemű vadász a felkelő holddal ébredt. Belefülelt az éjszakába.
– Érdekes, mintha zörejt hallottam volna... – mormolta maga elé, és körbefürkészte az ezüstben fürdő tisztást. A csend csipkefüggönyként vette körül. – Bizonyára álmodtam valamit – dünnyögte, miközben hátizsákjából kihalászta a dobóhálót, és töltényeket csúsztatott a vadászpuska závárjába. Kisvártatva hirtelen mozdulattal felült. A távolból halk bégetés hallatszott. Arca ördögi mosolyba gyűrődött. – Elérkezett az én időm – gondolta, s megnyalta cserepes szája szélét. Odalent, az út mentén Boróka így szólt öccsének, Málénak. – Megérkeztünk – majd anyjához, Kispipacshoz fordult. – Mami, Máléval felugrunk a borókabokrokhoz! A báránytestvérek szorosan egymás mellett kocogva megindultak a juharfa felé...
Somogyvári D. György