Vadasparki mesék

Mialatt a kárvallott vadász a hétvégi látogatók nagy mulatságára, Igazi Nyuszi felügyelete mellett, Rongyos bölényék kifutóját takarította, Donga, a zöld erdei kígyó és Vulpi, a róka is megkezdtékbüntetésüket a budapesti állatkert óvodájában. Hű, de szégyellték magukat, amikor először találkoztak szemtől szemben az ott nevelkedő apróságokkal! Ők, a felnőtt, sokat tapasztalt állatok, ismét óvodába járnak…! Ekkorát még a legbutácskább lajhár sem bukott még, nemhogy ők, akik hajdanán az erdőben tekintélyesebbek, ravaszabbak és fürgébbek voltak az embernél is. S mindez ráadásul Micike, az alig arasznyi mezei egér tanácsára történik!

A délutáni zárás után érkeztek az állatkertbe. Gyula bá’ kivénhedt terepjárója végigdöcögött velük a kifutók, ketrecek és melegházak között kanyargó sétányokon. Vulpi és Donga meghökkenve kapkodta fejét egyik oldalról a másikra. Mennyi állat zsúfolódott össze ezen a kevéske helyen! Sok mindent hallottak már a városi életről, de a valóság minden képzeletüket felülmúlta. Odakint, a Dózsa György úton dugóban túráztak az autók motorjai, az Emberek idegesen tülköltek. A közeli Pálmaház és Madárreptető környékén orrukat csavarta a kipufogógáz. A Ragadozók Háza mögött éppen akkor zakatolt át a váci gyors a Nyugati pályaudvar felé. Örömében, hogy hazatalált, a mozdony vidáman füttyögetett. A Teveház felőli oldalon a hullámvasút utasai sikoltoztak önfeledten, a sarki Nagycirkuszban fülsiketítő tust húzott a banda, amikor a trapézartista elkapta a levegőben pörgő társa kezét. Igazából azon lepődtek meg a legjobban, milyen kicsike hely jut egy-egy állat részére. Elnézték a reptető kupolájában gubbasztó sast, a ketrecükben nyugtalanul ingázó nagyragadozókat, a rácsot lemondóan markolászó majmokat, a kerítés fölött semmibe bámuló tevéket, s rádöbbentek arra, eddig fogalmuk sem volt arról, mekkora szabadságot élveztek a Vadasparkban. A vezetőjük, Igazi Nyuszi által kiharcolt éjszakai sétákról nem is beszélve!

Megesküdtek egymásnak, ha egyszer kiszabadulnak innen, soha többé nem fognak Igazi Nyuszi ellen áskálódni. Még akkor sem, ha szívük dédelgetett álma, a vadasparki csirketenyészet soha nem valósul meg. Ennél nagyobb fogadalmat egy róka meg egy kígyó talán nem is tehetett volna…
 

Gyula bá’ elmagyarázta Vincegyereknek, az állatkerti óvoda gondozójának, miért kerül a két állat egy évre a „homokozóba”. Vincegyerek összedörzsölte lapátnyi markait.

– Csak bízza rám, Gyula bá’, jó kezekbe kerülnek ezek a jószágok nálam!

Amikor az öreg erdész lefordította Vulpinak és Dongának a fiatal gondozó válaszát, azok behúzott nyakkal méregették Vincegyerek tenyereit. Semmi kétségük nem maradt, hogy a gondnok komolyan beszél.

– Mondja meg nekik, Gyula bá’, itt rendnek kell lennie, oszt rend is lesz! Akik nem értik a szép szót, vagy akár egy karcolást ejtenek valamelyik óvodás állaton, azok átmennek a Kisketrecek házába. Ott nincs játék, nincs móka!

A két kópé megszeppenve hallgatta Vincegyerek házirendjét. Ezentúl ők fogják kiosztani a napi ebédet, s ők mosogatnak is. Amikor a takarítással végeztek, a kicsik között kell maradniuk, s tűrniük kell, hogy azok azt csináljanak velük, amit akarnak, bizonyos határok között. Ezeket a határokat ő, Vincegyerek jogosult megszabni.

Az ikrek, Kari és Vali az ölükben hozták ki Vulpit és Dongát az erdészautóból. Azok megszeppenve ültek le a homokozó közepén. Vulpi maga alá húzta lompos farkát, s nyakát behúzva igyekezett hízelgős képet vágni. Donga gyűrűbe tekerte magát, a feje tetejére csúsztatta farkát, az alól pislogott ki. 

Volt mit nézni! Sokfajta és -féle állat álldogált körülöttük, némelyikről azt sem tudták, hogy létezik. Valamiben hasonlítottak egymásra: kicsi voltak. Az igazinak aprócska változatai. Még Bimm-bamm-bumm, a kiselefánt is csak ölnyi magasságúra nőtt ez estig. Bea, a bengáli tigriske és Klió, az afrikai fehéroroszlán- kölyök egymás mellett csücsültek és halkan nyávogtak. Mellékesen, mintha véletlenül történne, olykor belemorogtak egy-kettőt. Abban a korban voltak, amikor még nem tudták eldönteni, ragadozónak vagy házi cicának születtek. Csücsör, az orángután bébi csucsogó ajkakkal magyarázott valamit a jövevényeknek, mialatt ujjaival finoman dobolt a mellkasán. Kánikula, a jegesmedvebocs a hátán hempergett, s úgy tett, mint aki a mancsaival van elfoglalva, bár titokban, a körmei közül Vulpiékat fürkészte. A kiselefánt, hogy leplezze zavarát, amiért nem nőtt még akkorára, mint az apja, meglóbázta az ormányát. Jobban mondva: az ormánykáját. Bimm-bamm. A harmadikra véletlenül nyakon vágta a mellette gyanútlanul merengő Pizsamát. Bumm! A kis zebra elsírta magát.  Vulpi és Donga gyanakodva figyelték őket. Azon tűnődtek, miként fogják kibírni az évet ilyen idétlen csecsemők között. De nem volt idejük töprengeni, mert Vincegyerek minden teketória nélkül megragadta a grabancukat és jól megrázta őket.

– Felejtsétek el, hogy felnőttek voltatok egyszer! Mostantól kezdve éppen olyan bébik vagytok, mint ezek itt. Úgy is viselkedjetek, mintha azok lennétek! Máskülönben megkeserítik az életeteket…

Másnap, nem sokkal a déli harangszó előtt Gyula bá’ vendégeket hozott magával. A vállán Micike, a mezei egér kuporgott, a jobbján Igazi Nyuszi ugrabugrált, a balján Rongyos bölény cammogott a hátán Dirr-durr kandúrral. Mint a Vadaspark Felbujtási Ügyekben Hivatalos Ellenőrző Bizottsága azt jöttek ellenőrizni, hogy minden az előírások szerint történik-e a vétkes róka és kígyó esetében.

A kép, amely az állatóvoda kertjében fogadta őket, örökre az agyukba vésődött. Dongát az orángután bébi viselte a nyaka körül, akár egy nyakláncot, úgy, hogy a feje a majom hátán csüngött. A kígyó szájában egy pingponglabda volt, amelyre valaki nagy betűkkel ráírta: SZERETLEK. Bimm-bamm-bumm, a kiselefánt állt előtte, s ormányával azon mesterkedett, hogy kiüsse a labdát a csúszómászó fogai közül. Bimm! Bamm! BUMM!! A „bumm”-ra Donga feje teljes kört írt le a nyaka körül. 

Csücsör mindeközben a lábainál heverő Vulpi bundáját bolházta. Minden egyes „találatnál”, diadalmas üvöltést hallatva, fültövön vágta a ravaszdit, anélkül, hogy tudott volna róla. Mit tehetett a szegény róka? Semmit. Gondolt rá ugyan, hogy hosszú, bozontos farkával visszaadja a kölcsönkenyeret, de nem lehetett, mert Bea és Klió éppen azzal játszottak. Amikor a majom tenyere Vulpi állán csattant, ők vérbeli tigrisként és oroszlánként a megránduló farokra vetették magukat.

Gyula bá’-éknak az már föl sem tűnt, amikor Kánikula, a kis jegesmedve odacammogott, s mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, a róka fejére csücsült.

– Itt az ebéd! – hallatszott a kiáltás. Vincegyerek kétkerekű kordét tolt az udvar peremére, s ott hagyta. A kordén, rekeszekbe állítva, tucatnyi cumisüveg állt, tejjel megtöltve. Az óvoda állatkái szétrebbentek, ki-ki a maga kedvenc ebédlőhelyére. Vulpi és Donga a kordéhoz siettek. A kígyó felkúszott a platóra, és a farka végével egyenként leadogatta az üvegeket a rókának. Amikor a targonca kiürült, mindketten megragadtak egy üveget, és elindultak, hogy megetessék az ovisokat.

Bimm-bamm-bummnál egy percet sem vett igénybe a cumiztatás. Három lélegzetvétellel horpadtra szívta a neki szánt kétliteres kannát. Annál lassabban ment a dolog a két „macskakölyökkel”, Beával és Klióval, pedig ők csak két decit kaptak fejenként. Kényeskedve nyalakodtak a gumin.

Donga farka hamar elfáradt, gyűrűjéből időnként kicsúszott a cumisüveg. Ilyenkor ijedten pillantott Vincegyerek irányába, vajon a gondozó észrevette-e a balesetet. Az etetés végeztével a két kópé fáradtan kúszott a kordé árnyékába. Fintorogva méregették a cumisüvegeket, amelyekre a nevük volt írva. Végül is egymásra emelték őket.

– Hát, pajtás, a túlélésre… – Koccintottak. Kicuclizták az édes, langyos tejet. Nem tehettek mást. Éhesek voltak.
– Hány ebédből áll egy év? – kérdezte Donga, a szája szélét nyalogatva.
– Háromszázötvenhatból – válaszolta Vulpi, s a homokba ejtette az üres üveget. A kígyó nagyot sóhajtott. – Az erdők pockaira mondom, még háromszázötvenöt cuclisüveg van hátra…
– Rosszul mondod, barátom – válaszolta a róka. – Már csak háromszázötvenöt…
 

Azzal feltápászkodott, és elindult összeszedni az üres üvegeket. Ma ő volt a soros mosogató. Dongaösszeszűkült szemmel figyelte  társát, amint távolodott. Amikor azt hitte, senki sem látja, fölágaskodott a falpereméig.

– Magasabbat is megmásztam régebben – sziszegte félhangosan, s felkuncogott.
– Várhattok engem azzal a háromszázötvenöt cumisüveggel – tette hozzá, villás nyelvét kiöltve. A farka végére rugaszkodott, s fejét átcsúsztatta a védőrács nyílásán.
– Haha – kezdte volna mondani, de ekkor szemben találta magát a Vadaspark teljes vezérkarával. Eddig észre sem vette őket.
– Ööö… Jöttem köszönteni benneteket… Ööö… Micsodakellemes meglepetés – sziszegte, s  megpróbált mosolyogni. Amikor látta a hűvös tekinteteket, gyorsan hozzátette: – Igazán nagyon kellemes meglepés… azaz, meglepetés…
 

Ám Rongyos bölényt nem hatották meg a kígyó szavai. Kérdőn pillantott Igazi Nyuszira. Az széttárta a karjait, amolyan nincsmást- tenni mozdulattal, majd Vincegyerekért kiáltott. Amikor a gondnok megjelent az állatóvoda hátsó bejáratánál, Donga körül megfordult a világ. Vincegyerek műanyag zsákot és kígyófogó botot tartott a kezében! A kígyó feldobta magát az útra, és surrant volna tovább, de ekkor Rongyos bölény gyengéden a farka végére lépett. Néhány pillanat, s Donga körül eltűnt az óvoda, a bizottság, sőt még Vincegyerek lapátnyi kezei is. Sötétség vette körül. Érezte, amint a gondnok a hátára veti a zsákot, és elindul vele a hüllők háza felé…

(Somo)