Vadasparki mesék

Miután leugráltak a budakeszi iskolabusz lépcsőjéről, megrökönyödve húzódtak egymáshoz  Még soha nem találkoztak ilyen félelmetes biztonsági őrökkel! A budapesti állatkert csúcsíves bejáratánál két behemót figura állt egymással szemben. Igazi Nyuszi, Micike, a mezei egér és Dirr-durr kandúr ugyan látott már biztonsági őröket a Vadaspark kapujánál is, de ez a két alak minden képzeletet felülmúlt. Vastag bőrük alatt kigyúrt izmok hullámoztak, kerek, kopasz fejükről lábtörlőnyi fülek csüngtek alá, orruk olyan volt, mint az ápolók locsológumija feltekerve. S ami még ijesztőbb, két foguk úgy nőtt ki a szájukból, mint Vackor vaddisznóé, csak sokkal-sokkal nagyobbra sikeredett! Apró, gyanakvó szemeik mozdulatlanul őrizték a kapufélfák közét.

 

Igazi Nyuszi a hátsó lábára ágaskodott. Remegő bajusszal ismételgette: – Eez aztán m… makkocska, a javából… Ez aztán… Micikének csupán rémült cincogásra futotta, Dirr-durr kandúr felborzolta a szőrét, s fogait mutogatva hisszegett az őrök felé. Ám azok a fülük botját sem mozdították. A Budakesziről érkezett társaság szétszéledt az állatkert előtt felállított pavilonok között. Lármásan csevegtek, aprópénzért guberálták zsebeiket.

 

Október utolsó vasárnapja volt, s az állatkert vezetősége úgy döntött, ezen a napon csak gyerekek látogathatják az intézményt. A szülőket karszalagos kiscserkészek, „farkaskölykök” irányították a Városliget játszóterei felé, mondván, most addig használhatják a játékszereket, ameddig meg nem unják. A járda szélére krétával ugróiskolákat rajzoltak, apukák és anyukák azok négyzeteiben ugrabugrálva indulhattak a park sétányai felé. A fabódékban kisgyerekek árulták a főtt és pattogatott kukoricát, a sült gesztenyét, a vattacukrot és a gyümölcsturmixot.

 

A budakesziek közül még senki sem lépte át a bejárat küszöbét. Igazi Nyuszi elérkezettnek látta az időt, hogy a vadasparki állatok vezéréhez méltó módon cselekedjen. Megköszörülte a torkát és mancsával végigsimított a bajszán. – Nnos, akkor bemegyünk. Micike, te leszel középen. Amikor az őrök közelébe érünk, udvariasan köszönünk nékik. „Szép jó reggelt kívánunk, kedves Biztonsági Urak!”, és megállás nélkül átmasírozunk! Elrendezték a sort, s megindultak befelé. Nyissz-nyossz, csosszantak a nyúl toppancsai, tikipici-takipici, kapirgáltak Micike körmei, sirr-surr, surrantak a kandúr puha talpai az aszfalton. Mily picikének érezték magukat, amikor elérték a küszöböt!

 

– Szép jó reggelt kívánunk, kedves Biztonsági Urak! Ám a zord biztonsági őrök még válaszra sem méltatták őket! Ezen kissé meghökkentek, de nem mertek hátranézni. Odabent a zöld nyakkendős kislány letépte a jegyeik sarkát, s azzal szabadon beléphettek az állatkert területére. Örömükben összefogódzkodtak és körtáncot lejtettek. – Figyeltétek, hogy dübörögtek lépteink a kapualjban? – öklözött a levegőbe önfeledten Micike. – Ámulatukban még köszönni is elfelejtettek! – ropta hastáncát Dirr-durr kandúr. – Bátraké a szerencse! – csápozott mancsaival Igazi Nyuszi.

 

Hirtelen elkerekedtek a szemei. A többiek követték tekintetét. A belső „főtéren” szabadon kószáló, ijesztőbbnél ijesztőbb kinézetű állatok néztek velük farkasszemet! Megfordultak az állatkertben ennek előtte, de mindannyiszor a zárás perceiben, és csak annyit ismertek belőle, amennyit megpillanthattak Gyula bá’ terepjárójának ablakaiból. Úgy gondolták, minden állat ketrecekben vagy zárt kifutókban él. Most legnagyobb ijedtségükre úgy vették észre, ez nem egészen így van. Ugrásra kész, különös lények vették őket körül. Volt közöttük kitágult orrlukú, fekete vadparipa, kétaraszos fogait mutogató víziló, cserkésző léptekkel surranó jegesmedve, tenger vízéből feltörő cápa és ugrásra kész, vicsorgó farkas is. (Hőseinknek természetesen fogalmuk sem volt, mifajta állatok közé keveredtek, csak azért nevezem meg őket, mert ti, kedves gyerekek, első pillanatra felismernétek őket!)

 

Nos, a vadasparki hármak ösztönösen védekező pózba vágták magukat. Igazi Nyuszi karate- terpeszbe ugrott, Dirr-dur kandúr két lábra állt, s körmeit meresztve hangosan fújtatott. Kettejük között Micike félelmetesen csapkodott hosszú farkincájával. Ám az állatok se nem közeledtek, se nem távolodtak. Egy idő után Igazi Nyuszi – anélkül, hogy szemét levette volna a hozzá legközelebb lévő jegesmedvéről – suttogni kezdett. – Javaslom, hogy köszönjünk nekik előre. Éppen olyan udvariasan, mint a kapuban. Akkor azt gondolják rólunk, hogy hej, ezek nemcsak jó neveltek, de bátrak is, egyenesen közénk valók, s ezért kedvesek lesznek hozzánk! Ez egyszer már bevált. Úgy is tettek. Mélyen meghajoltak mindegyikük előtt, széles gesztussal, mellső toppancsuk a földet söpörte.

 

–Szép jó reggelt, kedves barátunk, látogatni jöttünk, békesség utánunk… Ugyanúgy nem kaptak választ tőlük, mint odakint a biztonsági őröktől. – Azt hiszem – pufogott Dirrdur kandúr sértődötten –, kissé fennhordják az orrukat. Ők, a városiak! Mi, a sajnálni való, vidéki rokonok… A nyúl éppen válaszolni akart, amikor piros kezeslábasban kisgyerek totyogott a víziló nyitott szájához. Megkapaszkodott az egyik tépőfogában, és boldog mosollyal feléjük fordult. A vadasparkiak megrettenve várták, a félelmetes állkapcsok összecsapódnak, és elnyelik a vakmerő kislegényt.

 

De semmi ilyesmi nem történt. A gyerek könyökig lenyúlt az állat torkába, kikotort belőle egy ottfelejtett vadgesztenyét, majd elégedetten arrébb masírozott. Micike, a mezei egér bogyónyi agyában felötlött a gyanú. Harciasan égnek emelte farkincáját, és elindult a víziló felé. – Maradjatok itt! Szemügyre kell vennem közelebbről ezt a szörnyeteget. Hátulról közelített a hordóhasú állathoz. Óvatosan megszaglászta a lábikráját, majd villámgyorsan a vékonyába harapott. Hátraugrott, pucolásra készen. De nem volt rá szükség. Az afrikai pocsolyák királya meg se moccant.

 

Micike cérnahangú nevetésben tört ki. Feliramodott az állat hátára, onnét a fejbúbjára ugrott, s diadalmasan égnek emelte toppancsait. – Cini-cin! Nem igazi ez a nem tudom, micsoda! Festék íze van! Üveggyapotból készült! Nekem, a rágcsálók nemzedékéből, ezt elhihetitek! Felszabadultan rohangáltak egyik szobortól a másikig. Micike szakértő véleményt adott mindegyikről. – Ez gyanta. Emez pedig gipsz. Nicsak, ezt fadarabokból tákolták össze… Boldogok voltak. Úgy érezték magukat, mint katonák győztes csata után. – Pfű, ebbe majd’ beletörött a fogam! Ezt kőből faragták…

 

Pózoltak a kiállított modellek fején, hátán, mancsán, megrángatták a füleiket, megcsavarták az orraikat, ráléptek a farkaikra. Soha nem érezték hatalmasabbnak magukat. Viháncolva vágtak neki a szerteágazó utak egyikének, anélkül, hogy megnézték volna az eligazító táblán, merre vezet. Körülöttük gyerekseregek rajzottak, néhányan megálltak, és megsimogatták a fejük búbját. Joggal hitték, ők hárman szintén a napi látványossághoz tartoznak. – A makkocskára – jegyezte meg Igazi Nyuszi –, ez az állatkert nem is olyan veszélyes hely! Sőt, mi több. Tele van igazán barátságos lényekkel.

 

Október végén korán szürkül. A Vízparti Élet Házával szemben, a bokrok között felfedeztek egy másik szobrot. Földön fekvő, fejét magasra emelő állatot ábrázolt.  Érdekes módon sűrű rács választotta el a sétánytól.  – Ohó! – ciccantott Micike. – Rajtam nem fognak ki! Éppen átférek a vasrudak között… S azzal átbújt a résen. Táncos léptekkel lejtett végig az állat hosszú, bojtban végződő farkán, a gerincére huppant, s csigolyáról csigolyára trappolva meg sem állt a szobor fejének legmagasabb pontjáig. Toppancskáit felemelve kiáltotta a többiek felé: – Na, mit szóltok, milyen szépen belejöttem az állatkerti hangula… De nem tudta befejezni a mondatot.

 

A „szobor” kinyitotta a száját, ordításába beleremegtek az állatkert lombkoronái. Igazi Nyuszi és Dirr-durr kandúr moccanni sem mert a rémülettől. Az oroszlán elképedve ugrott talpra ekkora pimaszság láttán. Az állatok királyának még soha senki nem mert a fejére mászni! Még az állatkertben sem, pedig ott aztán igazán feje tetejére állította az ember az élet rendjét… Igaz, Bömbi még csak hároméves, és itt született, ebben a ketrecben, de kifejlett, pompás hímoroszlán, akihez még az ápolók is tisztelettel közelednek. S akkor jön egy ilyen kis… ilyen kis… De mi is ez tulajdonképpen?

 

Bömbi a feje búbjához kapott, mancsával megragadta az egér farkát. Mici fejjel lefelé lógva utazott az oroszlán szemmagasságában. – Ki vagy, te tiszteletlen frinclifrancli? – Én csak.. én csak azt hittem… – cincogta Mici egy oktávval magasabban, mint máskor. – Azt hitted? – dörgött az oroszlán – Aztán mit hittél? – Hogy te vagy a legszebb egyiptomi szobor, amit valaha is láttam – vágta rá Mici egyre vékonyabb hangon. Mind az öt köbcenti vére a fejébe tódult.

 

– A legszebb egyiptomi szobor? – kérdezte vissza nyájasan Bömbi – Az más. Óvatosan a fűre helyezte az egeret. – Ez az indok, látod, inkább a kedvemre való… Mici megrázta a fejét. – Brrr. Idehívhatom a barátaimat is? – Hát persze, gyertek bátran. Ma este jókedvemben találtok. Még senki sem hasonlított engem egyiptomi szoborhoz. Pláne a legszebbhez…

 

Igazi Nyuszi és Dirr-durr kandúr a rácshoz simultak. Odafönt előbújtak a csillagok, az elcsendesedett sétányok sötétbe burkolóztak. Az állatkertet látogató gyerekek már hazafelé tartottak. Az állatok királya suttogóra fogta a hangját. – Kedvességetekért cserébe elmondok egy nagy titkot nektek. Hajoljatok közelebb, és jól figyeljetek…