Boleratzky Lóránd találkozásai

Hogyan lesz az ember egy-házjogász, és tulajdonképpen mit takar ez a tudomány? Egyháztörténeti kutatást vagy a mai egyház arculatának formálását, szabályzóinak előkészítő kidolgozását?

– Röviden úgy mondhatnám, hogy az egyház szervezetével foglalkozik mind történelmi, mind jelen formájában. Egykor minden jogi egyetemen tanították, de a felszabadulás után ez általánosságban leszűkült arra, hogy az állam hogyan viszonyuljon egyházakhoz. Engem a magyar evangélikus egyházjog alapjai, szerepe és forrásai mellett – ahogy azt legutóbbi kötetem is bizonyítja – főként azok a nagy formátumú személyiségek érdekeltek, akik életpéldájukkal utat mutattak nekünk, visszavilágítva múltba és előre szórva fényüket jövőbe is. 1920-ban Zalaegerszeg mellett, Neszele településen, egy Csáktornyáról menekült, vegyesen evangélikus-katolikus család harmadik gyermekeként születtem. Bölcsészdoktor édesapám előbb az eperjesi evangélikus jogakadémiát végezte el, majd Debrecenben szerzett történelem–latin szakos tanári oklevelet. Az ő, valamint Kutas Kálmán költő, fordító és Nagy Miklós lelkész hatására Miskolcon tanultam ki az evangélikus egyházjogot. Ott Bruckner Győző akadémikus formálta az érdeklődésemet, olyannyira, hogy húszas éveim elején egyházjogi pályamunkáim már díjakat nyertek, Debrecenben pedig summa cum laude a jogi doktorátust is megszereztem. Amikor dolgozni kezdtem, jegyző lettem a Budapesti Büntetőtörvényszéken. Hamarosan ösztöndíjasként Berlinben, majd Helsinkiben folytathattam egyetemi egyházjogi tanulmányaimat; ezek eredményét az Állam és az evangélikus egyház Finnországban címen publikáltam. Svédországi és svájci tanulmányaimra már megtagadták a vízumot, így ezekre nem kerülhetett sor. Itthon bevonultattak, és németországi katonai kiképzésre vezényeltek, így estem egyéves amerikai hadifogságba 1944- ben. 1947-ben a debreceni egyetemen még megszereztem evangélikus egyházjogból az egyetemi magántanári képesítést, közben a Miskolci Evangélikus Jogakadémia tanárává választottak, és Debrecenben is tanítottam pár hónapig. A jogakadémiák 1949- es megszüntetésével mindennek vége szakadt, amit tanultam és szerettem.

 

Dr. Boleratzky Lóránd

– Budapesten, a Tudományegyetem nemzetközi jogi tanszékén kaptam beosztást, de innen politikai okokból elbocsátottak. Dolgoztam a földalatti vasútnál, erdészetben, öntödében is, és csak a forradalom után kaphattam jogászi munkát. Mezőkövesden, majd Gödöllőn jegyeztek be ügyvédnek, innen is mentem aztán nyugdíjba 1983-ban. Csak hát én mindig inkább elméleti jogász voltam, és az ügyvédeskedés azért más. De legalább össze tudtam szedni annyit, hogy 1960- ban megszerezhettük ezt a kis lakást a Hertelendy utcában. Egy lebombázott telken épült új házként, azóta persze ez is jócskán öregedett. Akkor még csöndes környék volt, az egész utcában talán ha két autót lehetett látni, de aztán „ránőtt” az Alkotás utca zaja és szennyezettsége. Nem panaszkodom, legalább jó a közlekedés és az ellátás. Megszoktuk, megszerettük, és amióta Amerikában élő fi am és Pesten ügyvéd lányom kiröpültek a háztól, csöndesen megvagyunk itt a feleségemmel, aki egyébként szintén pedagógus, mint édesanyám volt. 1949 óta vagyunk házasok, még a miskolci években ismertük meg

egymást…

– Bár közben is írogattam az asztalfióknak jogi munkákat, valójában a rendszerváltás óta jelennek meg újra cikkeim, dolgozataim és köteteim, ismét az elméleti munkának szentelhetem magam; az állam már abba sem szólt bele, hogy az evangélikus teológián tanítottam, kiadványokat szerkesztettem. A Buda-hegyvidéki Evangélikus Egyházközségnek már csak tiszteletbeli presbitere vagyok, az aktív munkában itt utolért a fi atalítás.

Tudom, hogy Ordass Lajos püspöknek külön kötetet szentelt, több más írásában is vissza-visszatért a személyére, és az Ordass Lajos Baráti Kör létrejöttében is komoly szerepet vállalt. Ennyire jelentős alakja ő az egyháztörténetnek?

– Nemcsak azért, mert ártatlanul ítélték el, de egész életével bizonyította tisztességét, meg nem alkuvását, pedig a Lutheránus Világszövetség, amelynek alelnöke volt, lényegében meg sem tudta védeni az itthoni támadásoktól. 1945 szeptemberétől 1978-ban bekövetkezett haláláig ő volt a törvényes püspök, noha ténylegesen talán csak öt éven át gyakorolhatta püspöki jogait. 1947-ben nyugati adománygyűjtő körúton járt, de mert nem jelentette a Nemzeti Banknak a több évre beígért, de még meg sem kapott segélyt, elítélték. Bár már a forradalom kitörése előtt rehabilitálták őt, egy év püspökség után a hatalommal azért gyűlt meg ismét a baja, mert nem akart még állami nyomásra sem visszahelyezni tizenöt kollaboráns egyházi személyt magasabb pozíciókba. Ekkor az egyházat arra kényszerítették, hogy a világi döntést egyházi bírósággal is megerősítve „kipiszkálják” őt, és a helyére törvénytelen módon Dezséry Lászlót ültessék. Én 1941-ben ismertem meg, a bátyámat ő eskette, 1957-ben az ő egyházkerületének ügyészévé neveztek ki, ahol többek között meghurcolt evangélikus lelkészek rehabilitációján fáradoztam. Amikor félreállították, én is lemondtam a tisztségemről, de lényegében a haláláig kapcsolatban voltunk. 1975-ben a Minnesota állambeli Wilmar norvég eredetű evangélikus templomában meglepetéssel fedeztük fel a bátyámmal Krisztus tanúinak sorában a 78. névként Ordass Lajosét, akit még életében ért ez a tisztesség. Talán ezért is támogatták a wilmariak az új templomunk felépültét több mint egymillió forinttal. Ordass halála után én képviseltem a családot a rehabilitációja ügyében. A Márvány utcai diakonisszaház falán ma tábla őrzi az emlékét, egyébként idén augusztusban lesz halálának a harmincadik évfordulója.

 

– Azonosságaikkal és eltéréseikkel együtt azért is szerepelnek külön-külön és közösen is az Életformálók kötetemben. Mindszenthyt a harmincas években Zalában ismertem meg, majd kapcsolatunk a katolikus nővérem esküvőjét követően erősödött meg, ahol ő végezte a szolgálatot. Mindketten nagy formátumú személyei voltak egyházuknak. De ha már az előbb egy emléktábláról volt szó, van a kötetemben még egy, Ordasshoz kapcsolódó jeles egyházjogász, aki Hegyvidékhez is kötődik: Vladár Gábor egykori igazságügyi miniszter, akinek kitűnő önéletírása megrázó rajza a huszadik századnak. Az ő emléktábláját a Goldmark Károly utca 9-es számú házon, utolsó lakásánál sikerült elhelyeztetni, noha a Karap utca 8.-ban volt a családi házuk, de ott a jelenlegi tulajdonos nem járult hozzá. Az Életformálók, ahogy Takács József evangélikus lelkész az előszóban írja, „nem életrajz, még akkor sem, ha a szerző életének egy darabja ezekből a mozaikokból szinte összeállítható, megrajzolható”. Mint ahogyan ez a portré is részben másokról szólva beszél Boleratzky Lóránd életéről…