Déry Gabriella, akit Ferencsik már el sem engedett

Pedig az alkalom, hogy most kérjük beszélgetésre, ünnepi: a Magyar Állami Operaház 125. évadját kezdi, örökös tagja, a Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész címekkel, köztársasági érdemkereszttel is kitüntetett művésznő ötvenéves tagságának jubileumához érkezett, ráadásul születésnapja is most, októberben van.

Mire emlékszik szívesen a gyermekkorából?
– Például a hatalmas barackokra, amelyeket nagyapám termelt a budafoki Rózsavölgyben, ahol születtem. A hangomat másik nagyapámtól, Déri Jenő operaénekestől örököltem, így hát tanár apám nem volt meglepve, amikor az énekesi pálya felé orientálódtam. De nem ment simán. A belvárosi Angolkisaszszonyok után kereskedelmi iskolában érettségiztem, Závodszky Zoltán biztatására el is kezdtem a Zeneakadémiát, de abba kellett hagyjam, mert családfenntartó lettem. Magán-énektanárom, László Géza a Konzervatóriumot javasolta, mert ott munka mellett is tanulhattam. Az Erzsébet körúti Royal Orfeum helyén működött egy színház, amelyben a Fővárosi Vígszínház operetteket játszott az 1953-as megszűntéig. Itt lettem kórustag, Jeszenszky Endre pedig táncos és balettmesterként dolgozott a színházban; itt szerettünk egymásba, így házasodtunk össze 1954-ben. Állás nélkül maradva alapította meg férjem a Jeszenszky balettiskolát, én pedig Komlóssy Erzsébettel együtt az Operettszínház kórusában folytattam. Így végeztem el öt év alatt a Konzervatóriumot. Abban, hogy az Operához, kerültem nagy szerepe volt Hoór-Tempis Erzsébet énekmesternek. Megtaníttatta velem a La Grange-áriát, és amikor 1957-ben Szilágyi Erzsébet szerepére kerestek valakit, a próbaéneklés után Ferencsik azzal ugrott fel: „Kislány, magát innen nem engedjük el!” Kezdetben két előadásra vettek fel, de Palló Imre megígérte, hogy ha lesz státusz, azonnal szerződtet magánénekesnek. 1958-ban sikerült, a Sába királynője Szulamit szerepébe egy nap alatt ugrottam be – hibátlanul. Bár sose láttam a darabot, Goldmark operáját szerettem, meg is tanultam már a szerepet, de azért az előadáson a súgó végig segített. Ekkor erősödött meg bennem, hogy színpadra születtem.

Ilyen könnyen tanult szerepet?
– A zenét és a szöveget néhány elolvasás, próba után már tudtam, gondolatban többször végigénekeltem, fejben kidolgoztam a hangokat. Drámai szoprán hangom van koloratúr készséggel, és ez meghatározta, hogy Takács Paula örökébe lépve a legnagyobb drámai szerepeket énekelhettem. A hangom még ma is megmaradt, mert megtanultam egész testtel énekelni, nem csupán pár négyzetcentiméternyi hangszalaggal. Gyötrelmesen gyönyörűséges ez a pálya, csak hát aki jól énekel, annak tönkremegy a lába, annyitkell állni meg térdre esni.

Kik voltak önre a legnagyobb hatással?
– Lamberto Gardelli és Ferencsik János. Gardellivel hosszan tartó kapcsolatunk a Tell Vilmos Matild szerepével kezdődött, majd folytatódott az Aidával, Trubadúrral, Traviatával, Falstaffal és a Requiemmel. Ő mindig a bel cantót tanította a próbákon, nem tűrte a rosszat. A Traviata Violetta szerepénél először nem rám gondolt, és ezt meg is mondta, aztán meghallgatott számos jelöltet, de elégedetlen volt, így kedvetlenül behívott engem is. Olyan áriát vágtam ki neki, hogy kérte: „bocsásson meg!”, és azt mondta a hangomra: „olyan, mint Tebaldi és Callas keveréke”. Ferencsik egészen más volt, kemény, szigorú, nála nem lehetett téveszteni, mert ordított, ha valaki hibázott. „Menjen, nézze meg, mi van abba a kottába írva!” Igényes és kérlelhetetlen volt, nagyon sokat lehetett tanulni ebből. Hozzá fűz többek között az Iphigenia Taurisban rádiófelvétele, Donna Anna és a Varázsfuvola első dámájának szerepe.

Aida szerepében

Ön kikre emlékezik legszívesebben a partnerei közül?
– Ilosfalvy Róbert, Simándy József, Melis György, Komlóssy Erzsébet és Tokody Ilona mindenképpen az élre kívánkozik. Szerencsére általában a legjobb szereposztásokban voltam benne. Placido Domingóval akkor énekeltem Toscát, mikor először járt Budapesten. Tito Gobbival is felléptem ebben az operában, Boris Christoff al meg a Don Carlosban. Partnerem volt Carlo Bergonzi, Nyikolaj Gyurov, Nikola Nikolov, Giuseppe Aragall, Kónya Sándor, Jelena Obrazcova is. Ezeknek az embereknek már a tekintete is inspirál, nem csupán az, ahogy énekelnek. A drámai előadókészséget fontosnak tartom minden értelemben. Pár éve rám osztották Szarka néni szerepét a Köpenyben. Ez a szerep nem az énekesnők álma, mert rövid, de nehéz. Kitaláltam, hogy ne elesett öregasszony, hanem kivénhedt párizsi kokott legyen, még egy táncfélét is kreáltam, hatalmas sikere lett. Nagyon szerettem a Richard Strauss-szerepeimet: a Tábornagynét, Ariadnét, Salomét, amelyhez a Hét fátyol táncot férjem koreografálta nekem. Heródiásként még nemrég is felléptem a darabban. Nagy szerepem volt Turandot, amelyet több mint százszor énekeltem. Életem fontos állomásai a Brankovics György Mara szerepe, Händel Rodalindája, Abigél (Nabucco), Amélia (Álarcosbál) Desdemona (Othello), Leonóra (A végzet hatalma), Santuzza (Parasztbecsület), Jaroszlavna (Igor herceg) és Lady (Albert Herring). Negyvenéves operaházi jubileumomat a Bánk bán Gertrúdjával ünnepeltem. Nem szabad kihagyni a nagy oratórikus műveket sem, mint Beethoven IX. szimfóniája, Verdi Requiemje, a Johanna a máglyán, a Budavári Te Deum vagy a Hunyadi Hősi ének.

Máig sem szakadt el az Operaháztól. Hogyan élte meg a változásokat?
– Nézze, tizenkét direktort „pusztítottam el”, de még ma is templomnak tekintem ezt az épületet. Sérelmek voltak és lesznek is, de engem ötven év köt ide. Komolyan vettem a pályát. Ha este énekeltem, fél hatkor már benn voltam az öltözőben, beéneklés nélkül még egy próbára se mertem volna beesni. 1990-ben örökös tagnak választottak, tizenketten vagyunk ilyenek, és kinevezett művészmester vagyok. Oberfrank Géza vetette fel, hogy tanítsak, így énekmester is lettem. Olyan énekesek járnak hozzám, akik önként, néha tanácsra, segítséget várnak szerepeik megformálásához. Nem csupán a hangot, az egész testet, tartást is figyelem. Kontroll egész életében kell egy énekesnek. Aki megérti és szereti a jót, azt szívesen tanítom.

Kit tekint a maga „örökösének”?
– Talán Lukács Gyöngyit. Nem könnyű a maiaknak: az Erkel Színházat bezárták, kisebb a repertoár, jóval kevesebb a fellépési lehetőség. Nekem még megadatott szezononként három-négy bemutató, és ötvenhatvan nehéz este, szerencsémre strapabíró vagyok. Ma aki évente tíz-tizenkét estén fellép, már örülhet. Pedig ezt a pályát gyakorolni kell.

Hogyan telnek a napjai itt, Orbánhegyen? Hallgat zenét? Mivel tölti a szabad idejét?
– A párommal ezt a házat 1965-ben építettük; Budát amúgy is imádom. Régebben hobbim volt a kert itt is, és Hévízen, a nyaralónknál, de ma már nem tudok guggolni. A Kútvölgyibe járok kezeltetni magam. A Hegyvidéket is onnan hozom el, ha elfelejtik bedobni. Érdekelnek a hírek, szeretek olvasni, most a világ nagy városairól olvasgatok könyveket. Zene ritkán szól nálam, mert másokkal szemben nagyon kritikus vagyok, magamat meg egyáltalán nem szeretem hallgatni. A férjem is csak magában hallgathatta a lemezeimet, nézhette videofelvételeimet. Nagyon hiányzik! Ötvennégy év szerelem volt… A régi kollégákkal telefonon szoktuk megbeszélni a gondjainkat. Rendszeresen járok vásárolni, autót is vezetek, imádom a kutyáimat, és mostanában laptoppal könyvet írok arról, hogyan jut el az ember a barackfa illata alól a Turandot mesevilágáig…

Muzsay András