Egy határozott érdekképviselő – dr. Fodor Péter

Hogyan fogadták a munkatársak, hogy egy részben kívülről jött ember lett a főigazgató?
– Éppen tíz éve vettem át a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) irányítását, amely 1998-ban óriási lehetőség előtt állt. Megvolt a fenntartói elhatározás: a központi könyvtár bővítésének és rekonstrukciójának programja, megvolt a pénz is hozzá, hát nekiláttam. Az elődöm, Kiss Jenő főigazgató megkeresett, hogy nyugdíjba készül, szeretné, ha én folytathatnám a megkezdett munkát, és ezt a munkatársainak is jelezte. Négy pályázó közül nyertem. 1998-ban megkezdődött az építkezés, 2001. szeptember 12-én pedig ismét megnyitotta kapuit a restaurált palotakönyvtár. Csak arra az időre zártunk be, amíg költöztünk. A központi könyvtár alapterülete a Pálffy-palotával együtt tizenötezer négyzetméter. Három és fél hónappal a határidő előtt be tudtuk fejezni a munkát, költségen belül maradtunk, és azt is bebizonyítottuk, hogy saját beruházásban is megoldható mindez. Azóta is mindent magunk bonyolítunk, egy jó szakmai menedzsmenttel. Már 2002-ben elkészült a középtávú hálózatfejlesztési tervünk, így hat év alatt kilenc új könyvtárat építettünk, illetve létesítettünk korábban más célra használt épületekből, ráadásul többet a külső kerületekben. Így alakítottuk ki a mai FSZEK ötvenhat tagkönyvtárból álló hálózatát, és ezekből harminckettőben történtek előremutató változások. 2004 decemberében befejeztük az informatikai rendszer teljes fejlesztését. Két évre rá egységes szerzeményezés és feldolgozás, gazdaságosabb beszerzés, rugalmasabb rendszer jött létre.

Érdekes, hogy mindez egy olyan korban, amikor igencsak negatív irányt vett a könyvek megbecsülése, használata, egyáltalán maga az olvasás…
– Valóban átalakult az emberek könyvhöz való viszonya. Minket annak idején az első osztály végére tökéletesen megtanítottak olvasni, szüleimnek hetente rendszeresen be kellett számolnom a könyvekről, amelyeket elolvastam. Ma már sok helyütt az a követelmény, hogy a hatodik osztály eléréséig tanuljon meg olvasni a gyerek! Amit nem tudok, azt rendszerint nem is szeretem. Hogyan lehet így kommunikálni? Olvasás nélkül ez nem megy! A családi miliő és az iskola szerepe döntő fontosságú. Az internetes világnak is van kultúrája, gyors információkat nyújt, de szeretném remélni, hogy ez is továbblépés lehet a könyvekhez. Ma kevesebben olvasnak, kölcsönöznek könyvet, ez világjelenség. De a könyvtár sem a régi könyvkölcsönző, át kellett alakulnia. Használóinak száma sem csökkent, csak módosult. Ma már megtalálni az adatbázisokat, sőt sokan felfedezték a honlapunkat (www.fszek.hu). Az olvasókkal és az internetes távhasználókkal együtt 5,2 millió az éves látogatói forgalmunk, és kétszáznyolcvanháromezer a beiratkozott olvasóink száma.

Mennyi pénzt tudnak beszerzésre fordítani? Gyarapszik-e más módon is a könyvtár?
– Az FSZEK ma mintegy nettó százhetvenmillió forintot fordít könyvekre, CD-kre, DVD-kre, periodikákra. Közbeszerzés útján terjesztőtől vásárolunk, így nagyobb a kedvezmény. Hagyományozás is van, legutóbb például Dienes Gedeon egyedülálló tánctörténeti gyűjteményéhez jutottunk hozzá kedvező feltételekkel. Sokan fogadják örökbe kedvelt könyvüket jelképes összegért. Antikváriumokon keresztül vásárolunk, a Budapest Gyűjtemény fejlesztéséhez ez is szükséges.

Az olvasókat hogyan érintette a könyvtárhasználati díjak emelése?
– Az emberek semmilyen emelésnek sem örülnek, de mi a szolgáltatás szerint diff erenciáltan kategorizáltuk az árainkat. Az idén csak kétszáz forinttal emeltünk, a harmadik kategóriában maradt az előző évi díj, amely a beiratkozástól számított egy évre szól. Havi lebontásban látható, mennyire reális ez.

Hogyan vált be az Ugocsa utcai könyvtár?
– A Királyhágó téri fiókkönyvtár és a Böszörményi úti gyermekkönyvtár már méltatlan körülmények között működött, kár lett volna a felújítási keretet ezekre fordítani. Az önkormányzattal tárgyalva szóba került az Ugocsa mozi; a kétszintes bibliotékához a kerület is jelentős összeggel hozzájárult. Sikeres lett, hároméves működés után megkapta az első kategóriájú minősítést, amit a látogatottsággal, a szolgáltatásokkal, a programokkal, a kapcsolataival érdemelt ki, gondolok például legutóbb a kerületi iskolák bemutatkozására. Az emberek szeretik, ami nekem azért is jólesik, mert tizenhárom éve mi is hegyvidéki lakosok vagyunk a családommal.

Beszélne a korábbi pályafutásáról is?
– Nyíregyházán születtem, később Debrecenbe költöztünk Apám, a vasesztergályosból lett kereskedő majd vállalatigazgató fontosnak tartotta, hogy nyaranta pár hétre fizikai munkát vállaljak, s azt is, hogy időnként múzeumba, színházba vigyen. Nagyszerű tanáraim voltak, a rajztanárom például, ahelyett, hogy nem létező kézügyességemet erőltette volna, múzeumokba, kiállításokra küldött, azokról kellett kiselőadásokat tartanom. Én afféle „első generációs értelmiséginek” számítok, aki az orvosi és a népművelői pálya között vacillált. Az előbbiről fél ponttal lemaradtam, hát Debrecenben elvégeztem a Tanítóképző Főiskolát, majd Budapesten az ELTE történelem szakát. Csak az volt a célom, hogy lehetőleg múzeumba, könyvtárba vagy levéltárba ne kerüljek, mert a népművelői munkát akkor mozgalmasabbnak tartottam. Úgy alakult, hogy már huszonkét és fél évesen igazgató lettem Balmazújvárosban, részese, kezdeményezője a Veres Péter-emlékház, a helytörténeti múzeum létrehozásának. Aztán a Déri Múzeum igazgatóhelyettese lettem. Életem során több mint kétszáz kiállítást szerveztem, rendeztem és nyitottam meg. Itt, a kerületben a városmajori Lord Mayor Galéria művészeti vezetése is a nevemhez fűződik, ahol jó néhány hegyvidéki művész is kiállított. 1993-tól közel tíz éven át működött, és csak a tulajdonosváltás miatt szűnt meg.

Miért jó kiállítást rendezni?
– Izgalmi állapot, bizalmi viszony a művész és a közönség között, hogy sikerüljön úgy összeválogatni az anyagot, hogy akik megnézik, örüljenek majd. Mindig szerettem a közvetítői szerepet. Ha a művész szívesen rendez a felkérésemre kiállítást, jó dolog. Ha a megnyitóra is felkérnek, az plusz bizalom. És nagyszerű a művészekkel együtt gondolkodni a leendő tárlaton. De hogy folytassam a sort, dolgoztam a Megyei Művelődési Központtól a Művelődési Minisztériumig sokfelé az irányításban és igazgatásban, vezettem kiadót és nyomdát, voltam kulturális tanácsadó a fővárosnál, szakértő a parlamentben, többfelé tanítottam és tanítok ma is. Részt vettem könyvtárak átépítésében is.

Mi az a Füstölgők Társasága, amelynek az alapító elnöke?
– Egy civil szervezet, amelyet 1997-ben hoztunk létre a kulturált dohányzás érdekében. Nemdohányzó tagjaink is vannak. Nem hiszek a tiltások hatékonyságában – lásd alkoholtilalom –, ráadásul a dohány ma legális termék. Konszenzus szükséges, hogy „füstölgők” és nikotinmentesek egyaránt megtalálhassák a maguk helyét! Játszótéren, iskolákban, kórházakban teljes tiltás kell, de a vendéglátásban rugalmasan a tulajdonosra bíznám, hogy mit enged, mit nem. Minden képviselőnek levelet írtunk 1999-ben, hogy olyan törvényt hozzanak, ami betartható, és elvárjuk a társadalmi egyeztetést! Ennek is köszönhető, hogy akkor nem született teljes tiltás.

És mi a Kultúraközvetítők Társasága?
– Szintúgy civil szervezet, amelyet 1990-ben huszonkét fővel alapítottunk Hidy Péter szociológus barátommal. A kulturális ügyekben érintett emberek összehozására létesült, hasznos tettekre, eszmecserékre, konferenciákra, hogy a jó példákat támogatva másokat is az értékek őrzésére és létrehozására ösztönözzünk. Fehér Rózsa-díjat alapítottunk, amelyet kiemelkedő kulturális tevékenységet folytató személyek, intézmények kaphatnak.

Ha már itt tartunk: ön milyen elismeréseket kapott eddig?
– Wlassics Gyula-díjat, Budapestért Díjat és 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. De a legbüszkébb azokra az elismerésekre vagyok, amelyeket az intézmény kapott, ahol dolgoztam, illetve dolgozom. A könyvtár 2003-ban az Europa Nostra-díjat nyerte el, 2004-ben a fővárosi önkormányzat Pro Urbe-díjjal ismerte el az FSZEK kollektívájának munkáját, és az „Az év könyvtára” is mi lettünk. Mindig minőségre törekedtem. A konszenzus híve vagyok, ugyanakkor az intézményem érdekében határozott érdekképviselőnek mondanak. Azt hiszem, ezt is elismerésnek vehetem…

Muzsay András