"A fényképezés varázsa magával ragadott"

…az Ikrek jegyében születtem, ezért örökös vitában állok önmagammal. Az én generációmhoz tartozók tényleg félszavakból értik egymást, egy levegőt veszünk, vettünk. 1943 és 1948 között háromszor érintett meg a halál. Először Sátánnal. Egy magam tákolta nyeregben ülve vágtára fogtam, és egy óvatlan pillanatban lecsúsztam a hátáról. De az egyik lábam a kengyelbe szorult. A ló vágtatott. A fülem mellett dübörgött a patája, ma is hallom. Azt hittem itt a vég. De Sátán egy tapasztalt, kivénhedt csataló volt, hirtelen megállt. Feltápászkodtam, láttam ziháló horpaszát. Ma is hálával gondolok rá, egyetlen karcolás nélkül megúsztam. Talán ennek köszönhetem életre szóló kapcsolatomat a lovakkal. …másodszor 1945-ben voltam életveszélyben, amikor bejöttek az oroszok. Többedmagammal kiparancsoltak az óvóhelyről ágyúkat tologatni, a Baross utcából az akkori Mária Terézia (most Horváth Mihály) térre. Az egyik háztetőről német géppuskatűz zúdult ránk, volt, akit el is találtak. A falhoz lapulva iszkoltunk visszafelé, én egyenesen az óvóhelyre, ahol anyám elbújtatott. Tizenhat éves voltam…harmadszor 1948-ban kerültem a halál közelébe. A háborút követően, mint sokan mások, én is tbc-s lettem. Többször feküdtem kórházban, a javulás mindig csak átmeneti volt, végül éppen a huszadik születésnapomon súlyos állapotban vittek be a János kórházba, mindkét tüdőmet elborította a kór. Az orvos szerint csak a jó Isten és a sztreptomicin segíthetett rajtam. A húgom mindent elkövetett, hogy megkapjam az életmentő 60 gramm sztreptomicint, az anyám áldozatos gondoskodása és kosztja pedig felerősített, a többi Isten akarata volt. És milyen különös, drága anyám kilencvenkét évesen ugyanabban a kórházi épületben halt meg, amelyikben én visszakaptam az életem…

 

…bár kiskamaszként igen vonzott a mezőgazdasági pálya, különös tekintettel a lovakra, az életem másképpen alakult. 1942-ben Budapesten megszűnt a mezőgazdasági szakiskola,viszont a rokoni kapcsolatok miatt kívánatos orosházi tanulmányaimat helyszűke miatt csak ‘44-ben kezdhettem volna el. Két üres évem volt addig. Így lettem fotólaboráns- gyakornok a Hunnia Filmgyárban. Belecsöppentem egy izgalmas-mozgalmas világba, a fényképezés varázsa magával ragadott, ez el is döntötte a további sorsom. Ugyan 1949-ben gyógyultnak nyilvánítottak, de a betegségből maradt egy súlyos tüdőtágulásom. Megtanultam ezzel élni és dolgozni. Felmérni, mikor, mire, mennyire telik az erőmből. Engem a munka éltet. …először az Atheneum Nyomdában dolgoztam, nyomdai fotósként és retusőrként. Itt készült a Magyar Nap, a Képes Figyelő, a Nők Lapja, a Néphadsereg és a Szabad Nép képes melléklete. Megcsapott a nyomda illata. Egyre jobban érdekelt, izgatott a fotóriporteri munka. Itt ismerkedtem meg a híres fotóművésszel, Escher Károllyal. Egyszer megkérdeztem tőle: mi kell ahhoz, hogy valakiből jó fotóriporter legyen? „Két jó szem – válaszolta –, de ne csak nézzen vele, hanem lásson is!” …1952-ben a Nők Lapjában jelentek meg az első képeim: húgom a maga varrta tavaszi kosztümben. Még ebben az évben megnyertem a Honvéd SE fotoriporteri állásra kiírt pályázatát. Az indulásnál sok segítséget kaptam Komlós Tibortól, az MTI fotósától és a szakmai körökben nagy tiszteletben álló Szécsényi bácsitól. Igyekeztem minden jelentős sporteseményen jelen lenni, minden fontos pillanatot megörökíteni. Elérkezett 1956 októbere. A huszonharmadikát megelőző hétvégén tartották a finn–magyar atlétikai versenyt, egyidejűleg a Honvéd–Vasas meccset. Mindkettőn kint voltam. Vasárnap este telefonáltak a Képes Sporttól, ahová többször is hívtak munkatársnak, s azt kérdezték, vannak-e képeim. Voltak. A címlapra Krasznai gerelyvető bravúrja, a hátsó borítóra Kocsis fejes gólja került. A lap október 23-án, kedden jelent meg… 

 

…1957 tavaszán ismét megkeresett a Képes Sport. Ezúttal igent mondtam. A sportfotózás a legjobb iskolák egyike, remekül fejleszti a reflexeket. Idővel rájöttem, számomra elsősorban nem az akciók fontosak, hanem azok főszereplője, az ember. Az ő küzdelme, győzni akarása, kudarca, diadala, öröme, bánata, csalódása – ezeket a momentumokat igyekeztem megragadni, hiszen sajtófotósként is elsősorban az ember érdekelt. Egyszer csak szűknek éreztem a „pályát”. Annyi minden más érdekelt még a sporton kívül. …1967-ben kapóra jött a Külügyminisztérium öt nyelven megjelenő lapjának, a Magyar Szemlének az ajánlata: menjek hozzájuk képszerkesztőnek. Örömmel elfogadtam, hiszen már évek óta külsőztem ott – 1989-ig, nyugdíjazásomig voltam a lap munkatársa. Lehetőségem nyílt arra, hogy pótolhassam mindazt, amire addig nem jutott időm. Kitárulkozott előttem a világ. Ezek az évek nyújtották azt a szabadságot, amire mindig vágytam. Jutott idő és energia sok mindenre, elsősorban a lovakra, régi szerelmeimre. …legemlékezetesebb kiállításaim ez időből valók: 1972-ben a Fészekben, majd ’76-ban a Műcsarnokban, ’83-ban a Vígadóban, három teremben láthatták a képeimet, amelyekből kiderült, hogy a sporton és a lovakon kívül más témák is foglalkoztatnak. Aztán jöttek újabb kiállítások, hazaiak, majd külföldiek, és három önálló fotóalbum, rangos kitüntetések – hogy a több mint két tucat szakácskönyvről ne is beszéljünk… Illetve, beszéljünk! 

 

…még 1969 végén ismertem meg Lajos Marit. Fiatal özvegy volt, hároméves Zsófi lányával. Hasonló korú kislányommal – akit később tragikus balesete miatt nagyon korán elvesztettem – jól összebarátkoztak. (A „palacsintán vett feleség” történetét már ismerhetik a Hegyvidék olvasói egy korábbi lapszámunkból – a szerk.) A közös munkánk 1975-ben kezdődött. A Mavadnak fényképeztem trófeákat és vadhúsokat egy katalógushoz, de ételeket is szerettek volna. Így aztán Marisom megfőzte, tálalta, én meg lefotóztam. Majd jött egy másik felkérés egy másik katalógushoz, a Globus Konzerv számára, és így a többi munka, egyenes folytatása az első kettőnek: prospektusok, naptárak, plakátok. Így lettem alkalmazott fotográfus – ez volt a hőskor. A szakácskönyvekkel új fejezet kezdődött az életünkben. …több mint húsz éve, 1985- ben költöztem anyámmal együtt ide, a Hegyvidékre, ebbe a kalandos történetű, de közös életünk és tevékenységünk színterét nyújtó házba, ahol karnyújtásnyira illatoznak a kertben a fűszernövények – értékes fotómodelljeink. Minden új szakácskönyvünkre úgy tekintünk, mint közös gyermekünkre, akként szeretjük, örülünk neki. Mivel a munkának magunk szabjuk a ritmusát és a (nem csekély) mennyiségét, ez sokkal inkább megfelel az egészségi állapotomnak és a koromnak. …mostanság, mint napi fő tevékenység, a gasztronómia mellett a főszerep Nórika unokámé, s ha marad még egy kis időm, közel százezres archívumom anyagát – erős válogatás után – digitalizálom. Kertünk naponta adja tudtomra, milyen jó itt a levegő, kivált fűnyírás és eső után; ha lehunyom a szemem, egy illatos réten képzelhetem magam kedvenc lovaim között…

 

Hemző Károly az idén 80 éves. „Heuréka!” felkiáltással küldött lapunknak egy fotót. Széles mosollyal áll a terasz sarkában. A kezében, egy másik képen, Lajos Mari, a felesége éppen egy csikót becéz. A lábainál Nóri unokájuk. Így teljes az élete.