Gara Tícia nem akar profi sakkozó lenni

Valamikor a férfiak kiváltságának számított a sakkozás, azután szép lassan teret hódítottak a gyengébb nem képviselői is. Amikor 1969- ben a magyar nők ezüstérmet szereztek az aktuális sakkolimpián, a lengyelországi Lublinban, még kettő plusz egy játékosból állt egy csapat. Akkoriban a szovjet színekben sakkozó grúz hölgyek vitték a prímet: előbb Gaprindasvili, majd később Csiburdanidze képviselt egyedülálló klasszist a hatvannégy fekete-fehér kockán csatázó mezőnyben.

Az utóbbi néhány évtizedben azután látványosan előretörtek a hölgyek. Zászlóvivőjük kétségkívül a három közül a legkisebb Polgár lány, Judit, aki utcahoszszal a legjobb a saját nemében, miközben a férfiak legszűkebb élmezőnyében is sok év óta helyet követel magának. A fejlődést a Nemzetközi Sakk Szövetség (FIDE) egyebek mellett azzal is elismeri, hogy a sakkolimpiákon ma már négy játékosból és egy tartalékból állnak a női csapatok. A világon egyre több országban tűnnek fel klasszisnak számító sakkozók, bár Polgár Judit eredményeit feltehetően még sokáig nem éri utol senki.

A felgyorsult fejlődésben, bizony, nem könnyű helytállni. Így van ez akkor is, ha valaki történetesen kétszer egymás után meg tudja szerezni a magyar bajnoki címet. Gara Tícia, az MTK versenyzője 2006-ban és 2007-ben is az első helyen végzett az országos felnőtt egyéni sakkbajnokság küzdelmeiben. Csak mellékszál, de a XII. kerülethez sokféle módon kötődő – például a Virányos úti általános iskola padjait koptató – Tícia egy „Ki a legszebb magyar sportolónő?” elnevezésű, interneten zajló, közönségszavazásos vetélkedőn az előkelő negyedik helyen végzett. Ennek az eredménynek azonban ő maga sem tulajdonít nagy jelentőséget, s a beszélgetésünk is a „lényegről”, a sakkozásról zajlott.

Önöket annak idején sokan a Polgár lányokhoz hasonlították. A kezdetet illetően nem is alaptalanul, hiszen ön és a nővére, Anita igencsak fiatalon kitűntek a társaik közül.
– Nálunk is édesapánk volt a kezdeményező, bár mi nem olyan hamar kezdtünk el játszani, mint a három Polgár lány. Anita hét és fél éves volt, én másféllel kevesebb, amikor megtettük az első hivatalos lépéseket. Hamar Karakas Éva néni tanítványai közé kerültünk. Azt hiszem, édesapánk ezzel már el is érte elsődleges célját: megtanított minket sakkozni, s eljuttatott egy kiváló sakkoktatóhoz.

Mikor érte el az első nagyobb eredményét?
– Én a tízévesek között, Anita pedig a két évvel idősebbek mezőnyében egyaránt elsők lettünk az országos korosztályos bajnokságon 1994-ben. Újabb négy esztendő elteltével már minőségi ugrást könyvelhettem el: az ausztriai Mureckben megrendezett ifjúsági csapat Európa-bajnokságon második helyezett magyar válogatottnak és a spanyolországi Oropesában bronzérmes magyar együttesnek egyaránt tagja lehettem. Abban az esztendőben az „Év Ifjúsági Sportolója” címmel tüntettek ki. Ugyanebben az évben lettem a Táncsics Mihály Gimnázium tanulója.

A sakkozás meglehetősen időigényes sport, a versenyeket sem lehet „letudni” egy-egy hétvégén. Miként sikerült összehangolni az iskolai kötelezettségeit a versenysakkozás követelményeivel?
– Már az általános iskolában is magántanulók voltunk, de ennek egy rugalmas formáját választottuk. Ugyanis amikor csak tehettük, bejártunk, hogy lehetőség szerint minél több magyarázatot meghallgathassunk. Ha a hagyományos keretek között tanulok, tanév közben gyakorlatilag sosem versenyezhettem volna. Bizonyosan nem vagyok ott 2001 márciusában a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyílt tornáján sem, ahol az előkelő második helyen végeztem. Az az év egyébként a sikeresebbek közé tartozik, hiszen akkor szereztünk második helyet csapatban a húsz év alattiak Európa-bajnokságán.

Az ön játékstílusára ki tett különösen nagy hatást?
– Alapvetően támadó stílusban játszom, aminek egyik biztos jele, hogy világossal mindig az e2–e4 az első lépésem. Hogy azután milyen irányt vesz a parti, jelentős részben az ellenfelem választásától függ. Ami engem illet, akkor érzem magam a legjobban egy játszmában, ha szicíliai védelem alakul ki, mert ebben a kölcsönös esélyek mellett igen jó támadási lehetőségek adódnak. Természetesen az emberre az a sakkozó gyakorol nagy hatást, akinek a stílusa a leginkább közel áll az illetőéhez. Nekem például mindvégig Kaszparov játéka tetszett a legjobban, amiben komoly szerepet játszott az is, hogy ő a sakktáblán kívül is egy rendkívül harcos egyéniség, aki az élet minden területén feltétel nélkül győzni akar.

A Zsigmond Király Főiskolán tanult 2007 nyaráig, a nemzetközi kapcsolatokra szakosodva szerzett diplomát. Hogyan fér meg egymás mellett a kemény tanulás és a még keményebb sakkozás?
– Egyértelműen kevesebbet versenyeztem, s ezért némiképp engem is meglepett, hogy 2006 után tavaly is győzni tudtam az országos felnőtt egyéni bajnokságon. „Kiszabadulva” a tanulmányok és a vizsgák közül, frissítően hatott rám a krétai felnőtt csapat Európa-bajnokság, amelyen Magyarország a hetedik helyen zárta a küzdelmeket. Én ott nem különösebben sokat játszhattam: a negyedik táblán csereként jutottam szóhoz, és három partiból másfél pontot hoztam.

Főiskolai diplomával a kezében komoly válaszút előtt áll, hiszen döntenie kell a „hogyan tovább?”-ról.
– Ha arra gondol, fel sem merült bennem, hogy esetleg profi sakkozó legyek! Az az életforma Polgár Juditnak való, aki mindent erre tett fel, és meg is van hozzá a tehetsége, a szorgalma. Mindenképpen aktív diplomás akarok lenni, ezért egyre-másra írom a pályázatokat, vagy éppen interjúkra járok. Az eddigi tapasztalataim alapján elmondhatom, nem egyszerűen nehéz, hanem egyre nehezebb elhelyezkedni.

A munka és a sakk mellett hogyan telnek a napjai?
– A jó baráti kapcsolatok híve vagyok, szeretek moziba, színházba járni. Tíz év után néhány hete ismét sílécet köthettem, módfelett élveztem az Innsbruck közeli Zillertal lejtőin való leereszkedést. Hobbiszinten élvezettel főzőcskézek, kóstolgatom a finom villányi borokat. Alkalomszerűen szívesen megyek el konditerembe, bár igazából nem lelkesedem sem a kis súlyokkal végzett szériázásokért, sem a futásért a futószalagon. Viszont elfogadom, hogy sportolni egyszerűen muszáj.

Mi az, amire nem jut elég ideje?
– Nagyon szeretem a nyelveket, az angol mellett az igazi kedvencem a spanyol. Jó lenne több időt Spanyolországban eltölteni, miként olykor felpattanni egy lovacska hátára is. Motorra nem ülnék, egy Citroent vagy egy Morrist viszont szívesen vezetnék.

Jocha Károly