Horváth Kornél, akinek az egész teste játszik

A pályája nem is ütősként indult…
– Gyógyszerész dinasztiából származom, de a családom elfogadta, hogy nem folytatom a hagyományt. Gimnáziumi éveimben főként a sport érdekelt, aztán egyszer a Jethro Tull egyik lemezén Ian Anderson fuvolajátéka olyan elemi erővel hatott rám, hogy elhatároztam: zenész leszek! Tizenhét évesen beiratkoztam a zeneiskolába, és elkezdtem fuvolát tanulni. Egy év múlva már a soproni szimfonikus zenekarban kaptam feladatot. Közben gimnáziumi zenekari próbálkozásaim is voltak, a klasszikus zene és a beat között „járkáltam”. Amikor Gonda János meghívott vendéghallgatónak a jazztanszakra, felköltöztem a fővárosba, s miközben patikusasszisztensként dolgoztam a Széna téri gyógyszertárban, a Postás Zeneiskolában is elkezdtem jazzt tanulni: fuvolatanszak nem lévén, szaxofonozni. Az első komolyabban jegyzett zenekarom a Kaszakő volt, amelyben a fuvola mellett percussion hangszereken is játszottam, és amellyel az 1977-es Ki mit tud? második díját nyertük el a Kis Rákfogó mögött. Pernye András nagyon „díjazta” a játékunkat; tulajdonképpen ott lettem hivatásos zenész. A következő év nyarán már Tomsits Rudolf együttesében játszhattam. Lassan megismerték a nevem a jazz világában; még a Dobshow műsorba is bekerültem.

Érdekes, hogy dallamhangszerről váltott ritmushangszerekre, ráadásul olyan saját ütéstechnikát alakított ki, aminek Amerikában is nagy visszhangja lett. Ez hogyan történt?
– Amikor nem volt szerepe a fuvolának, nem akartam tétlenül állni a színpadon… Hagyományos dobszerelésen nem tudok dobolni, nekem a kézzel, és nem a verővel való játék az erősségem. Az első ütőhangszerem a zenekarban egy mázas kis cserépdob volt. Autodidakta módon kellett rájönnöm sok mindenre. Amikor kaptam egy török cserépdobot, azt próbálgattam, hogyan lehet felgyorsítani az ütéseket. Kitaláltam, hogyan üssem meg a kezem külső felével; így már az indiai és az arab figurákat is le lehetett játszani. Olyan játékmódot alakítottam ki, amiről később kiderült, hogy senki sem játszik így a világon. Amerikában meg is jelent egy oktató DVD-m. Ma már száznyolcvan-kétszáz saját hangszerem van, és a különféle technikák sajátos keveredéséből alakítottam ki a magam játékstílusát. Egyébként azt vallom, hogy a dallamhangszereseknek is kellene ütős, és az ütősöknek is dallamhangszert tanulniuk, hogy igazán érezzék egymást.

Több mint háromszáz lemezen szerepelt eddig. A hangszerelők mennyire írják elő, hogy mit és milyen hangszeren játsszon, illetve mennyire bízzák ezt önre?
– Általában szerzőtársnak tekintenek, rám hagyják. Az élő fellépéseken is. Zorán tavalyi koncertjének próbáján meghallott a vendég portugál fado-énekesnő, szólt, és este már én kísértem őt. Vannak „életveszélyes” élmények is. Al Di Meolával 2006-ban duófelvételt készítettünk az új lemezére a New Jerseyben működő stúdiójában. Aztán 2007 augusztusában váratlanul a kecskeméti koncertjére is meghívott, csakhogy a program számomra teljesen ismeretlen volt! Ennek ellenére nagy sikert arattunk a több mint hétezer néző előtt.

Klasszikus zene előadására is hívják?
– Inkább kortárs komolyzenéhez. Klasszikus zenében akkor volt részem, amikor Benkő Dániel lantművész a nyolcvanas évek közepén kitalálta, hogy a Bakfark Consortba két ütőjátékost is meghív. Ez azért volt „forradalmi újítás”, mert például a Vietóriszkódexben dallamhangszerek kottája szerepel csak, ütősöké nem, de az ilyen együttesek megfeledkeztek róla, hogy a legtöbb korabeli képen ott vannak az ütősök is. Zsoldos Bélával megváltoztattuk a zene dinamikáját, ami szenzációnak számított.

Kedvenc ütőhangszere a hang

Mindegy önnek a stílus?
– Ha jól érzem magam benne, akkor lényegében igen. Nemigen utasítok el felkérést. Tavaly egy speciális hajó indult a Dunán Bulgáriától Passauig, városonként új zenészek szálltak ki és be, játszottak a hajón, időnként a parton, és egy stáb fi lmezte az egészet. A Duna-menti folklór gyökereit kutatták. Óriási élmény volt játszani! Brüsszelben láttam a filmet, egy szó sem hangzik el, csak kép és zene van. Izgalmas, mikor egy adott kompozícióra idegen ízek kerülnek, így létrejön egy új európai zene, amire Amerika is kezd felfi gyelni. Azelőtt ez fordítva volt, mi fi gyeltük, hogy ott merre tartanak.

Mit tud tanulni tőlünk az amerikai dzsessz?
– A jazz a korábbi években megmártózott az indiai, brazil, afrikai zenei hatásokban, most inkább a balkáni és a skandináv vonalra figyel. Az előbbi barbár energiát, utóbbi meditatív ízeket ad. Az amerikai jazzmuzsikusok már régóta nagy tisztelettel adóznak Bartók Béla szintetizáló zenéje és harmóniavilága előtt. Amikor Udinében játszottunk a Mirrorworld formációval, az egyik legnagyobb amerikai sztár, Charles Lloyd és társai végig a függöny mögött álltak, figyelték a játékunkat. Kérdeztük, mi tetszett benne. Az újszerűsége, felelték, keresni kell az új hangzásokat, folyamatosan kell tudni megújulni, és ők szeretnének meríteni ebből a világból is. Jó érzés, hogy e szemlélet mára teljesen elfogadott.

Kiket tart a legfontosabb zenésztársainak?
– Szerencsés embernek mondhatom magam, szinte valamenynyi magyar jazzmuzsikussal és a popzene élvonalával is játszottam, tíz éve pedig a nemzetközi porondon is jelen vagyok. A teljesség igénye nélkül: László Attilával a Kaszakő megalakulásától huszonnyolc évig játszottunk együtt. Életem egyik meghatározó része volt a Trio Stendhal Dés Lászlóval és Snétberger Ferenccel. Lantos Zoltánnal is több felállásban játszom. A Black Sea trióban Anatolij Vapirov és Enver Izmailov a társam. A Percussion Project izgalmas ütős trió Carlo Rizzóval és Stoyan Jankoulovval. A legújabb duóm a brazil Alegre Correa gitárossal közös, ő ma a világ legjobbjai közé tartozik. Zoránnal tizenöt éve tart a kapcsolatom, rendszeresen koncertezem Tátrai Tiborral is.

Hogyan tudja egyáltalán észben tartani, hogy mikor, kivel és mit játszik?
– A legnagyobb adomány mindig mással és mást játszani. Emlékeztető feljegyzéseket, kottákat írok magamnak, amelyek segítenek eligazodni. Az élő zene iránti kereslet örvendetesen fellendülőben van, főként nyugaton, és én folyamatosan játszom. Al Di Meola egyszer azt mondta nekem: „Én ezzel kelek, ezzel fekszem, nem kell mással foglalkoznom, csak a zenével.” Ez az ideális állapot számomra a hetvenes évek közepe táján adatott meg.

Család?
– Sopronban élő édesapám kilencvenöt éves kora ellenére szellemileg friss, az egyik bátyám Zalában nyugdíjas erdőmérnök, a másik Budapesten elektromérnök, a nővérem folytatja csupán a gyógyszerészi hagyományokat. A feleségem angoltanárnő. A nagyobbik fiam huszonkét éves, a Pázmány egyetem jogi karának hallgatója, a kisebbik tizennyolc, jövőre érettségizik a Táncsicsban. Többször koncerteztem a kerületben: a Budapest Kongresszusi Központban, a MOM-ban, a Jókai Klubban, a Nyitott Műhelyben. Ezeken a helyeken mindig szívesen fellépek, ha hívnak. Nagyon várom már a sportcentrum megépültét a Gesztenyés kertben, szeretnék úszni járni! Fontos a jó kondíció; van olyan koncert, amelynek során két-három kilót is leadok, elvégre az egész testem játszik.

Mit csinál, amikor nem a színpadon áll, vagy a stúdióban játszik?
– Szenvedélyeim is a zenével kapcsolatosak: a hangszerek gyűjtése, valamint jobbítani a magyar jazz helyzetét. Három évig alelnöke voltam a Magyar Jazz Szövetségnek, alapítója a Magyar Jazzművészek Társaságának és létrehozója annak a szakmai jazz-grémiumnak, amelyik a kormányzattal tárgyal a kollégák érdekében.

Muzsay András