Kényszerpályán világhírűvé lett díszpolgár

A hegyvidéki önkormányzat a Hegyvidéki Napokon díszpolgári címet adományozott önnek, s a II. kerület is díszpolgárává választotta…
– Örülök, hogy ezek a nem szakmai elismerések is „megtalálnak”. Születésem az I. kerülethez köt, de nekem az „édes grundot” a Márvány utca jelentette, mozikból az Alkotás, a Diadal és az Ugocsa között választhattam, koncertekre a MOM-ba jártunk, szeretteim, barátaim Farkasréten nyugszanak. Kiállítások, könyvbemutatók, megnyitók, előadások fűznek a Hegyvidék Galériához, a MOM Művelődési Központhoz, a Németvölgyi úti vagy a Jókai iskolához. Húsz éven át az Iparművészeti Főiskolán tanítottam. Amikor a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam, arrafelé építettünk lakást, később, 1974-ben átcseréltük a Szilágyi Erzsébet fasor pasaréti oldalára. Szerettem az Ezüstponty, a Három Szív, a Makkhetes vendéglőt, jó volt teniszezni a remízzel szemben, a Skvarek pályán, úszni a Budakeszi úton, a Külker park uszodájában. Boldoggá tett az elismerés, mert nekem egybefüggően otthonos itt minden, és csak választáskor fogom fel, hogy különböző kerületekről van szó.

Honnan jött és milyen sors jutott a családjának?
– Elmagyarosodott, horvát eredetű család vagyunk, de ereimben magyar, szlovák, német, francia hugenotta, örmény, lengyel vér is folyik. Felvidéki író, politikus, ügyvéd, alpinista nagyapámat Kossuth sógora nevelte. Apámat a Magyar Nemzeti Bank államközi osztálya vezetőjeként 1950-ben életfogytiglanra ítélték koncepciós perben. 1956- ban kiszabadították, később a betegségére tekintettel változtatták a büntetését felügyelet alatti szabadlábra. Minket anyámmal és nővéremmel közben kitelepítettek Öcsödre, nővérem ’56-ban disszidált, úgyhogy a felsőfokú továbbtanulásra nem sok esélyem volt. Bár a Toldi gimnáziumba is felvettek, családi döntésre a pannonhalmi gimnázium zártságában nevelkedtem. Az építészmérnöki karra kétszer nem vettek fel, elmentem csőtágító segédmunkásnak. Mindettől nem elkeseredett, inkább gőgös lettem. Felsőfokú végzettségem azóta sincs, bár az Iparművészeti Egyetemen habilitálhattam, és DLA-fokozatot szereztem. Az emberek szeretetének – és utálatának – minden értelemben sokat köszönhetek.

Hogyan lett ezek után rajzfilmes?
– Kényszerpályán. A művezetőm közbenjárására segédmunkásként felvételiztem a Pannónia Filmstúdióba. A hazai rajzfilmművészet legjobb idejében történt. Hamar kijelentettem, hogy nem fázisrajzoló, rendező akarok lenni! Ezt 1963-ban reklámfi lmekkel kezdtem – Dutra traktor, SZÖVOSZ, Állami Biztosító –, aztán, mivel az általam kitalált figurát fogadták el a Gusztáv-filmekhez, 1964-től Dargay Attila és Nepp József mellett társrendező-forgatókönyvírója lettem ennek a nagy sikerű kisfi lmsorozatnak. Százhúsz epizód készült el. Az emberek szerették a hazai rajzfi lmeket, ezzel együtt a szakmában ez periférikus műfajnak számított. Jellemző, és furcsa bizonyíték, hogy harminc külföldi díjamból egyet vehettem át személyesen, Zágrábban, a többit mindig valaki más hozta haza. Volt, hogy amikor a filmgyárban mások koccintottak a sikeremre, engem még csak át sem hívtak néhány szobányi távolságból. 1974-ben, a Sisyphus Oscar-díjra jelölésekor is mást vitt ki a delegáció.

A filmjei nem a megszokott mesék, sokkal inkább jellemzőjük a népművészet, a mitológia (János vitéz, Fehérlófia), vagy a felnőtteknek szóló filozofikus gondolatok (Sisyphus, Küzdők). Hogyan fogadták ezt?
– Amikor a Sisyphus elnyerte a teheráni fesztiváldíjat, kiderült, hogy nemzetközi gyermekzsűri ítélte oda. Azóta gyerekeknek készítek filmeket. Nincs sajátom, talán ezért látom őket másként, mint sok leterhelt szülő. A Fehérlófi a a Los Angelesben megrendezett olimpia idején minden idők ötven legjobb rajzfilmje közé került, sok gyereket a szülők azzal is büntethettek, hogy nem engedték újra megnézni. Az Ének a csodaszarvasról tömény film, mégis türelmesen, okosan nézték, értették. Az ember tragédiája is „gimnazista film” lesz, ezt már a próbavetítéseken is érzékeltem.

Hogyan jutott eszébe megrendezni az első egész estés rajzfilmet?
– Az 1973-as Petőfi-évfordulóra adódott a lehetőség a János vitéz elkészítésére, amit házi pályázaton nyertem el. Vagy százötven ember dolgozott rajta, és tizenkétmillió forintba került. Ma ezt vehetjük százszoros szorzóval! Itthon nagy siker lett. Kínában, ahol óriási a Petőfi -kultusz, minden harmadik ember megnézte, Olaszországban, Lengyelországban is sokan látták. A Szovjetunióban nem vetítették, mert a szovjet átvevő bizottság nacionalista-soviniszta jelzővel illette, amiért pár másodpercre a magyar zászló is szerepet kapott benne. Az amerikai Hanna–Barbera cég megvette a jogait százhúszezer dollárért – aztán lényegében sosem forgalmazták.

Az ember tragédiája forgatókönyvét huszonöt éve írta. Hogyan lehet ennyi ideig foglalkozni valamivel, miközben a technikáktól az ön személyiségéig, látásmódjáig minden megváltozott már? S még most sincs készen…
– Alapjaiban nem változott semmi. Negyvennyolc éves koromtól dolgozom rajta, de már én sem változom. Igaz, sok részt celluloidra forgattam, sajnálom például, hogy az űrjelenet nem számítógéppel készült, ötletek is jönnek még, de a fi lm a végéhez közeledik. Utoljára hagytam a londoni színt, ami a legnehezebb. Ez a sorskerék szimbolikára épül, Viktória-kori vurstli az egész, amelybe egy óriáskereket álmodtam – aztán 2000-ben olvasom, hogy Londonban felállították a világ legnagyobb óriáskerekét! Utolért az élet. Látva a mai magyar vadkapitalizmust, sok minden friss még Madách bírálatában, akárcsak mikor a görög demokráciát bírálja. Madách szövegéből, amit újra fel kell venni, az eredeti öt órából végül százöt percnyi maradt meg. Képpel együtt mintegy százötven-százhatvan perc lesz a mű DVD-változata, amelyet szeretnék iskolákhoz eljuttatni oktatási segédanyagnak. Televízióban három részben érzem vetíthetőnek. Nagyjából karácsonyra leszek kész, jövőre pedig sor kerülhet az utómunkálatokra és valószínűleg a bemutatóra is.

Mi vezette arra, hogy művelődéstörténeti témájú könyveket írjon, előadásokat tartson jelképekről, mitológiáról?
– Ez nem kényszerpálya; gyermekkorom óta vonzott a régészet, és faltam Ráth-Végh István, Tóth Béla könyveit. A János vitéz forgatásán merültek fel bennem kérdések: „miért rózsa, miért Tündérország?”, s ha már utánakerestem, hozta magával, hogy írjak, beszéljek is róla. Elkezdtem népszerű ismeretterjesztő munkákat írni. Írni azért szeretek, mert csak magammal kell megalkudnom. Sokszor hívnak mindenfelé, például a debreceni egyetemre vizuális kommunikációt, az ELTE-re kulturális antropológiát előadni, televízióba műsort készíteni.

Hogyan fogadják tudományos körökben a gondolatait, meglátásait, hipotéziseit?
– A szaktudósok nem szoktak idézni, legtöbbször „üvegnek néznek”, igaz, nem is fenyegetem a pozícióikat. A munkáimat nem tekintik tudományos publikációnak. A könyveim nem is azok, csupán ismeretterjesztő munkák, viszont nem egy közülük oktatási segédanyag; felkerült az internetre is. Olykor meghívnak konferenciákra, vitagerjesztőnek. Mestereimet, Berze Nagy Jánost, László Gyulát követem, akik szintén „szerették beleártani magukat” mások dolgába, s ez sokaknak nem tetszett. A világ rendszer szerint működik, és ezt a régiek tudták is. Rendszerben gondolkodom, a világot nem lehet elkülönült részterületek kutatásával megismerni. Még legalább három-négy ilyen könyv szerepel a terveim között.

Muzsay András