Laux József, a lovagkeresztes dobos

Kotta nélkül játssza...

Önt mindenki ismeri, de kevesebben tudják, hogy a dzsessz felől közelített a rockhoz, és nem is az Omega tagjai, hanem Benkóék voltak az első ismert zenésztársai.
– Első zenei hatásként a Music U. S. A. rádió esti-éjszakai adásai nyűgöztek le, amelyben kiváló dzsesszt játszottak a példaképeimtől. Szenczi Miklós barátom, aki megismertetett tizenéves koromban a dobolás alapvető tudnivalóival, akkoriban az ős-Benkó Dixieland Band tagja volt. Gyakran lementem vele a próbákra, a bulikra, aztán bebeugrottam, így amikor kiszállt a csapatból, én váltottam őt; ismertem minden számot. De már Benkóék előtt voltak saját próbálkozásaim: az osztálytársaimmal próbáltunk létrehozni különféle dzsesszformációkat. Viszont az első Beatles-élményt a Rádió Luxembourgtól kaptam, ami aztán a beat és a rock felé orientált.

Önt egyszerre jellemzi a zenekaralapítás, -vezetés és a váratlan zenekarelhagyás is. Miért volt erre szükség?
– Úgy látszik, négy-öt éves periódusokra „vagyok beállítva”. Ha valamit fáradtnak éreztem, és vonzott az újdonság, váltottam – bármennyire is szerettem mindegyik csapatot, amelyikben játszottam. A zenészbarátságok azonban ma is élnek köztünk. A Benkó akkoriban kicsit átállt a populáris mindent-játszásra, én pedig egy rövidebb idejű Mosonyi Dixielandes dzsesszelés után osztálytársaimmal, Kóbor Meckyvel és Varsányi Gergelylyel megalapítottam az Omegát. Benkő Laci, aki szintén a Műszaki Egyetemre járt, hozzánk csapódott. A beatkorszak slágereivel kezdtük, de akkoriban sokféle stílust kellett tudni lekoppintani, ami jó iskolának bizonyult. Időközben az Omegát is át kellett alakítanom, főleg amikor születőben voltak az első saját lemezeink. Hittem a zenekarban, ezért hiába hívott egyfelől az Illés, másfelől az ex-Metrós dzsesszmuzsikus, Fogarasy János, maradtam az Omegában. Aztán a Presser–Adamis–Laux belső mag mégis váltott: az LGT megalapításában progresszívebb zenei lehetőséget láttunk, főként nyugat felé. Nagyon sokat dolgoztam a csapatért, csak éppen a hazai bürokraták nem látták át, mit jelenthet egy vasfüggönyön túli zenekar befutása nyugaton, így például valami lengyel turné miatt hazarendeltek Amerikából. Barta Tomi kinn maradt, ami engem itthon nehéz helyzetbe hozott. Valami megtört bennünk, s bár úgy tűnt, megy a szekér, belefáradtam a taposómalomba. Az 1976-os dupla lemez után Amerikába mentem.

Nagyon más ott élni?
– Ugyan sokféle Amerika van, de minden tekintetben más. Hagynak dolgozni, hagynak érvényesülni, hagynak élni. Nem ismerik azt a fajta lenézést, ami itthon mindennapos a tanár és a diák, az orvos és a beteg, az ép és a fogyatékos ember között. Ott mindenki egyenrangúan a helyén van. Senki sem érzi magát kirekesztettnek; egy bevándorló is hamarabb megtalálja a maga helyét. Mindez csak mentalitás kérdése, ami más Amerikában, más Európában, de sajnos még inkább más errefelé, keleten.

Mintha ott megtorpant volna a zenészkarriere…
– Ezt nem mondanám – csak nem volt annyira látványos, mint idehaza. Zenéltem, stúdiókban dolgoztam zenei rendezőként, producerként, ellestem azt, amitől a kinti felvételek másképp szóltak. Miles Davistől Steve Winwoodig sokakat figyelhettem. Average White Band, Bryan Adams, Boz Scaggs, Diane Warwick, Tanya Tucker, Frank Zappa – csak néhány előadó, akivel együtt dolgoztam. Carlos Santanát még Szabó Gáboron keresztül ismertem meg.

És Joe Muranyit?
– Vele 2000 körül sikerült felvennem a kapcsolatot, a Louis Armstrong századik születésnapjára szervezett programok kapcsán, New York és Los Angeles között. Zenéltünk is együtt, és négy-öt CD-jének a megjelenését segítettem elő. Könnyű vele dolgozni. Hozta azt az Amerikát, amely tiszteletet ad a stúdiónak még akkor is, ha netán a különféle fázisokat más-más helyszíneken, országokban végzik, ami ma már elfogadott. Most, ha hazalátogat, valószínűleg megint muzsikálunk majd együtt.

A „lazacos krémsajt” nekem nagyon tetszett, de mintha itthon nem lenne folytatása…
– A Laux & Cream Cheese az az álmom, amelyet még Los Angelesben kezdtem el megvalósítani. Azokat a zenei világokat, Jamaicát, Mexikót, Dél-Amerikát, Afrikát szerettem volna körbekalandozni, amelyeknél a doboké és az ütőhangszereké a főszerep. Itthon kevésbé éreztek rá, mint Californiában, ahol ez anyanyelvi szinten szól egész nap. De nem adtam fel, érzek benne folytatást. Most rendszeresen zenélek, többek között a Jazz Gardenban a Laux Trió & Friends formációval, itt Vincze Pál billentyűs és Román Péter bőgős a társam. Velünk énekel az öcsém, Laux Tibor, az egykori legendás Futurama tagja is. Frenreisz Karesz nagy, jubileumi koncertjén is játszottam – lehet, hogy jövőre én is összehozok egy nagyobbfajta bulit a barátaimmal.

Érdemes volt hazajönnie?
– Néha mérgelődök, miért is vagyok itt, de én magyar vagyok. Évente hetekre átmegyek Hollywoodba a dolgaimat intézni, ahol az otthonom ugyancsak ilyen hegyvidéki, kanyonos részen van, ahol nincsenek annyira szétfacsarva az emberek, és többet is mosolyognak, ahol minden más, a közlekedéstől a vállalkozó szellemig, mégis hazajövök, mert ez a Hegyvidék másfajta töltést ad az embernek. Csak maradjon meg az unokáinknak is úgy, hogy élhető hely! Nekem már erre is gondolnom kell, mindkét házasságomból van egy-egy fiam. Ádám harmincéves, elvégezte az ELTE fizikus szakát, most Milánóban él és a bankszakmában dolgozik, mert itthon nem tudott volna megélni. Lorenzo, az unokám hétesztendős. Bence fiam idén érettségizik, humán beállítottságú, de több vasat tart még a tűzben, hogy mi legyen belőle. A zenész pálya egyiket sem „vitte el”. Én, bár nyugdíjas korban, ma is aktív vagyok, noha nem pörgök, szeretek dolgozni, van is mit, ötleteim is akadnak, szóval, ha Isten engedi, nagyjából úgy élem le, ami még előttem áll, mint amiről az elmúlt negyvennegyvenöt évem szólt. (A március közepi, Szépművészeti Múzeumban rendezett ünnepségen Sólyom László köztársasági elnök megbízásából Hiller István oktatási és kulturális miniszter – másokkal együtt – Laux József előadóművésznek, a JLX Kiadó ügyvezető igazgatójának a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adta át.)

Muzsay András