Tiszta levegőt mindenkinek!

Mielőtt bárki félreértené, a bevezetőben nem kiskutyákról, versenylovakról vagy két rajzfilmfiguráról van szó… A becenevek sokkal komolyabb, vagyis felnőtteknek, többek között a Jókai Klubban önfeledten vetélkedő kicsinyek apukáinak és anyukáinak is szóló ügyet takarnak.

Ma még csak izgalmas játék

A fiatalemberek, akik a fenti neveken ismertek a kerékpáros világban, először 2004-ben vittek az utcára több ezer bringást az addig csak esetlen és fölöttébb kényszeredett kezdeményezésekkel „ünnepelt” mobilitási hét záró akkordjaként, az autómentes napon. Ezzel elérték, hogy Magyarország is felkerült az ügyet szolgáló európai térképre. A Svábhegyen működő Jókai Klub az elsők között volt, amely – még ugyanabban az évben – nemcsak tudomásul vette, hogy hazánkat is elérte e nemzetközi mozgalom szele, hanem cselekedett is. A klub munkatársai azonnal felismerték, hol kell elkezdeni a felvilágosítás munkáját.

– A gyökereknél! – mondta lapunknak Herczeg Eszter, a Jókai Klub igazgatóhelyettese, az autómentes nappal kapcsolatos program szervezője. – Mi elsődlegesen a gyerekekhez szólunk, az ő nevelésük a fontos, hisz ők a jövő autótulajdonosai, s addigra a vérükben kell lennie az újfajta világszemléletnek. Most abban a korban vannak, amikor az agy még befogadja az alapvető erkölcsi normákat, amelyek később hatnak az életvitelükre. Ugyanez, sajnos, nem mondható el ránk, felnőttekre. Mi már dogmatikusan gondolkodunk, nehezen fogadjuk el berögződött ideáink megnyirbálását. Különben is, úgy gondolom, a felnőttek „megtérítése” kormányfeladat lenne.

Ők már talán több belátással lesznek másokra

Ez volt az a pillanat, amikor egy kicsit a krónikás is elszégyellte magát. A szeptember 19-én megtartott rendezvényre ő is – mea culpa! – gépkocsival érkezett… E „bűntényre” még a mentegetődzés sem kínált enyhítő körülményt, miszerint nehéz a fotófelszerelés, vagy lám, „mások” is kocsival vitték el kicsinyeiket a benzingőzmentes levegő érdekében tartott összejövetelre…

A klub kertjének alsó végén lévő sportpályán az apróságoknak láthatólag nem akadt problémájuk a lelkiismeretükkel. Érdekes volt megfi gyelni: amikor valamelyikük kudarcot vallott egy sportszerrel, a többiek lélekben együtt éreztek vele, másfelől minden sikeres kísérletnek lelkesen, irigység nélkül tapsoltak, legyen az illető vetély- vagy csapattárs. S innen már csupán gondolattársításra volt szükség a reményhez, miszerint a mai csemeték, ha felnőnek, és gépjárművet vezetnek majd, talán több belátással lesznek – másokra.

A kétórás sportprogram teljes egészében arra épült, hogy a helyváltoztatáskor (értsd: közlekedésben) fellépő „energiaszükségletet” a gyermek a saját fizikai erejéből fedezze. Magyarul: használd a lábaidat, amikor csak lehet!

Összpontosítás

– Vajon eljut-e hozzájuk az üzenet? – kérdez vissza Palotai Istvánné, a KIMBI Óvoda igazgatója. – A válasz igen, mert ma már mindenkinek van, vagy lehet autója, s a gyerekek nemcsak érzik, de értik is, hogy kissé túlzásba visszük napjainkban a gépkocsi használatát. Villamost, autóbuszt csak kívülről látnak, ha kissé túl akarnám dramatizálni, úgy mondanám, a kicsik elfelejtenek gyalogolni…

Az igazgatónő anekdotaként meséli, hogy csoportos kiránduláson nemegyszer előfordul, ők mutatják meg először a metrót vagy a vasutat némelyik óvodásnak. Az érem másik oldalát is említi: a Mártonhegyi úton libasort alkotva, fényvisszaverő, sárga mellényben gyalogoltak fel most a Jókai Klub székházáig, mert „a sok autó miatt nem tartották biztonságosnak a túlságosan keskeny járdát”.

Palotainé ötödik éve vezeti fel a klubba óvodásait és kisiskolásait, valamint fogyatékkal élő gyerekek egy csoportját az autómentes nap eseményeire. A sportos gyakorlatokat az óvodai élet mindennapjaiból állítja össze, majd megbeszéli Herczeg Eszterrel. A programban az idén szerepelt rollerezés, labdakergetés, futás, karikadobás, kordéhúzás, hokilabda-kergetés, labdaparádé és emberlánc-kígyó.

Két kis- és két nagycsoportos csapat küzd meg egymással, fiúk, lányok vegyesen. A csapatok egymás mellé állnak egy-egy sorban, előttük tíz méterre piros forgalomterelő gúla áll. Azt kell megkerülni. Amikor két csapat versenyzik, a másik kettő drukkol nekik. S láss csodát! A nagy izgalmak után mindkét csoportban döntetlennel zárulnak a küzdelmek.

Mire véget ér e kétórás kavalkád, a nebulók már bizalmukba fogadják a köztük lábatlankodó újságírót is, akit nem hagy nyugton a kisördög: marad-e bennük bármi lenyomata ennek az egésznek?

– Mi jut eszetekbe legelőször, ha azt mondom: autó? – kérdezem tőlük.

– A kipufogóból büdös gázok jönnek – mondja egy kék szemű, szőke kislány.

– Én szeretem Danit, az autónkat – vallja be egy rövid hajú, bogárszemű kisfiú.

– Mikor megyünk Kálmán papához, sok-sok-sok autó van mindenfelé. Anyu nagyon mérges, mert sosem érünk oda időben – folytatja egy csintalan tekintetű kisfiú.

– Mi uszodába együtt megyünk, négyen egy kocsiban, a Roland, a Katika, a Jácint és én – szólal meg egy barna kislány.

A csapatok ismét láncot alkotnak, s felfelé indulnak a lépcsőkön a zárt verandán megterített asztalok felé. Kakaós szelet, házi sütemény, valamint gyümölcslé és ásványvíz várja a gyerekeket. Az ajándékkosárból – csiribúcsiribá – fényvisszaverő sapkák és aktuális felirattal díszített pólók kerülnek elő minden résztvevő számára. Az asztalok között harmincas éveiben járó férfi cikázik, fényképezőgép a kezében. Szóba elegyedünk.

– Csupán egy apuka vagyok – mondja –, aki kissé restelli, hogy ezen a napon a klub bejáratánál áll az autója, s azzal viszi haza a fiát. De higgye el, ahol mi lakunk, problémás a tömegközlekedés. Egyet megígérek: ha vasárnap szép lesz az idő, lekarikázunk a fiammal a Városmajorba! Amikor elunjuk, a fogasra rakjuk a bicikliket, és azzal jövünk haza.

Tekeredik az emberlánc-kígyó

Kézen fogja a fiát, ő rám mereszti a szemeit, de az apjától kérdezi:
– Ez igaz, apuci?

A férfi válaszként buzgón bólogat. Arra gondolok, ha e rendezvény mindössze ennyivel járult hozzá a családok életszemléletének megváltozásához, már akkor is pozitív mérleggel zárult…

Riporthoz nem szokás utószót írni, ezúttal mégis kivételt teszünk. Sinya és Kükü – civilben mindketten sikeres üzletemberek, akik nem kívánják nyilvánosságra hozni polgári nevüket – 2004-ben még „csak” négyezer kerékpárost mozgatott meg az ügy érdekében. Múlt tavasszal, a Föld napján már 80 000 bringás emelte magasba kétkerekűjét a Critical Mass startjánál.

Az első kerékpáros felvonuláson (s azóta is a legtöbbjén) részt vett e sorok írója is, akiben – és bizonyára nincs ezzel egyedül – két én harcol: az egyik (az autós) kényelemre, a másik (a kerékpáros) tiszta levegőjű Hegyvidékre, élhető fővárosra vágyik. S bárhogy is próbálja elfogulatlanul, kívülállóként figyelni a két én pörösködését, titokban meg van róla győződve: eljön az a nem túl távoli idő, amikor az utóbbi győzedelmeskedik…

Somogyvári D. György