Vadasparki mesék

Azt várná az ember, ha egy tucatnyi tonnát nyomó utasszállító repülőgép elveszti mindkét motorját, annyit ér, mint egy égből pottyantott panelház. Gyula bá’ is pontosan így gondolta.

Mint emlékeztek, e pillanatban a másodpilóta székében ült, bal zsebében Marci harkállyal, jobb kezével Gagót szorongatta magához, mint apa a rakoncátlan kisfiát. A gólya csőre zsebkendővel volt átkötve, hogy ne tudjon belekotyogni a repülőgép irányításába. Hátul, az utastérben még nem fogták fel, mi történt, a nyakukat nyújtogatták kíváncsian az ablakok felé. Lompos felemelte fejét és érdeklődve a levegőbe szaglászott. A gyomrán érezte, valami nem stimmel, arra gondolt, eljött az idő egy kiadós reggelire.

LI-kettő eleje a föld felé fordult, a gép egyre gyorsabban zuhant. Hátulról Anya sikkantása hallatszott.

Ekkor hihetetlen dolog történt. Manó fennhangon fütyörészni kezdett! Gyula bá’ és a falábú gólya elképedve néztek rá. Hogy, hogy nem, a pilóta ismét teljes harci díszben vezette a gépet – a porszemüveg, a bőrsapka, a bőrkesztyű és a nyaka köré tekert kockás sál rendben a helyén volt. Két füttyentés között harsány hahotával hangoztatta, a Nagy Kaland ideje újból elérkezett! Bármily furcsán is viselkedett ez a repülés hőskorából itt felejtett figura, az öreg erdőkerülő és Gagó gólya két fontos tényről nem tudtak.

Amikor LI-kettő született, az emberek még képesek voltak olyan repülőgépeket építeni, amelyek igazából is tudtak repülni, ha működött a motor, ha nem. Pillantsatok bármely LI-kettőt ábrázoló fotóra! Teltkarcsú törzséhez széles és terjedelmes szárnyakat illesztettek, s még a földön parkolva is úgy néz ki, mint aki ugrásra kész. Csupán egy ízig-vérig repülésre termett pilótára volt szüksége. S a Vadasparki Afrika Expedíció esetében ez a feltétel teljesült. Manó nézhetett ki úgy, mint a Fővárosi Nagycirkusz porondmestere, de valamit nagyon tudott. Repülni. Fiatalkorában Magyarország vitorlázórepülőbajnoka volt. Leheletfi noman, két ujjal fogta a kormányt, másik kettővel a gázkart, s cirkalmas dallamok kíséretében kommentálta tevékenységét.

„Most bekebelezünk egy kis sebességet… bal csűrőlapát fel, kormány taposva jobbra… csinos kis spirál… köszönöm, drágám… most kiegyenlítsz, kicsim, ú-úgy… kormány a hasra… féklapok… most kilebegünk… kilebegünk… le-le-le-le-le…”

És a diadalmas végszó: „LESZÁLLÁS!!”

Kocc-kocc. Mindössze ennyit éreztek az utastérben, amikor az expedíció földet, helyesebben sivatagot ért Afrikában. LI-kettő fara fi cánkolt a homokban, az eresztékek fel-feljajdultak, amikor a kerekek a piramisokból szétszóródott törmelékeken bukdácsoltak, majd a becsületben megöregedett múzeumi jószág megnyugodott.

Manó letekerte a pilótafülke ablakát, derékig kihajolt, s égbeszórt karokkal kiáltott a felvert porfelhőben megbúvó ünneplő tömegnek:
– Uraim és Hölgyeim, köszönöm a tapsot! A hódolatuk igazán jólesik…

Amikor elült a por, pusztán két szempár szegeződött a nap hősére. Az egyik a Kheopsz-piramis tetején fészkelő fekete gólyához, Kufárhoz tartozott. Igaz, ez is csak fél szempárnak minősült, mivel a madár oldalra billentette a fejét, és egyetlen méltatlankodó szemmel vizsgálgatta a birodalmába betolakodó, ezüst tollú vetélytársat. A másik tekintet fölöttébb közönyös volt, s egy tevétől származott.

A pánikszerűen menekülő hajcsárnak már nem volt ideje eloldani a kétpúpú kantárját a földbe vert karóról. LI-kettő bal szárnya éppen a feje fölött állt meg. A zavartalanul kérődző teve roppantul élvezte az életet a szárnyidom árnyékában.

Amúgy egy lélek sem volt a piramisokat ölelő sivatagban. A turisták és az idegenvezetők szerteszét szaladtak. Barátaink természetesen nem láthatták azt a sok-sok ezer szempárt, melyek a közeli El Giza város házainak függönyei mögül fi gyelték a földet ért „ufó” körüli eseményeket.

Mert azokból rövidesen bőven volt részük.

Még Gyula bá’ természethez szokott szemei sem vették észre azt a három homokfelhőt, melyek rohamosan közeledtek feléjük három különböző irányból.

Mintha azon versenyeztek volna, ki ér hamarabb a kényszerleszállást végrehajtó repülőgéphez. Kufár, a fekete gólya a Nagy Piramis tetején lévő fészkéből volt képes egyedül felmérni a helyzetet. A legközelebbi gomolyban a fekete terepjáró küszködött a homokkal.

A volánnál Mahmud, barátoknak Mahmud, a messzi földön híres El Giza-i kereskedő ült, aki nem sokkal korábban tért le a legkisebb piramis, a Mükerinosz felé vezető útról. Varázsigét mormolt a szakállába:
– A Hatalmas Fáraó Szelleme rám veti szemét, és megjutalmazza azt, aki előbb talál…

Szemeit nem vette le a megpihenő repülőgépről.

A Szahara mélyéből felbukkanó porfelhőben Kufár gólya berber harcosokat látott, akik lóháton nyargaltak LI-kettő felé. A város felől rendőrségi járőr igyekezett barátaink fogadtatására. A kis autóbusz tetején narancs lámpa villogott, a jármű oldalán lévő ablakokat vasrács fedte… A perpatvart, amely ezek után következett, még most is nehéz kibogozni. Mahmud, barátoknak Mahmud érkezett elsőnek (az utolsó métereket futva tette meg, mivel a terepjáró elakadt a homokban), ám ki sem tudta nyitni a száját, mert a repülőgép mellett ácsorgó utazók az ekkor már a lovaik nyergéből lepattanó berber különítmény tagjait csodálták. Kari és Vali azt hitték, álmodnak, amikor megpillantották a fehér burnuszba burkolt férfi akat, akik turbánszerűen megkötött kendőt viseltek a fejükön és rövid kardot az oldalukon. A táncoló, tüzes paripák, amelyek fújtattak és gőzölögtek a hosszú galopp után, mintha képeskönyveikből ugráltak volna ki. Mielőtt a berberek vezetője kezet tudott volna rázni Gyula bá’-val, fülsiketítő szirénázással befutottak a városi rendőrök is.

Mindhárom csoport egyszerre kezdett beszélni, így senki sem értette, ki mit szeretne mondani.

Teljes volt a zavar.

Lompos kutya unta meg először a fejetlenséget. Felugrott, megrázta magát és felmordult. Tádé, a szálkástacskó kötelességtudóan megcsóválta a farkát és vakkantott. A borjúnyi komondor láttán az arabok megszeppenve elhallgattak. A beállt csendben Gyula bá’ a kereskedőre mutatott.
– Assalmu Alaykum! Beszélj, barátom…

Mahmud, barátoknak Mahmud keresztbe tette karjait a mellén, meghajolt és negédes mosollyal ennyit mondott:
– Sayyid, a Nagy Fáraó Szellemének földi követe vagyok. Üzenetet hoztam néked…

Gyula bá’ a berber vezetőre nézett. Az homlokával háromszor megérintette a homokot, majd fölállt és széttárta karjait.
– Mivel a sebesült Égi Madár a mi törzsi földünkre hullott, úgy tekintjük, minket illet teste. Az erdész a rendőrök felé fordult, és kérdőn felvonta a szemöldökét. A terepruhás őrmester papírt vett elő, és arról olvasta fel mondókáját. Kairó város rendőrkapitánya utasítást adott, hogy a repülőgép személyzetét letartóztassa veszélyes repülés és engedély nélküli leszállás, valamint az egyiptomi turistaforgalom megzavarása miatt. Ezen oknál fogva a szóban forgó repülőgép azonnal elkoboztatik.
– Ohó! – tette fel a karjait Mahmud, barátoknak Mahmud.
– A Nagy Fáraó Szelleme legyen áldott… Nem fáradnánk be a hűsre egy kis beszélgetésre?

Azzal mézes-mázos mosollyal LI-kettő utasterébe terelte az őrmestert, a berberek vezetőjét és Gyula bá’-t.

Hogy miről folyt a megbeszélés odabent, a kívül maradtak soha nem tudták meg. Csupán annyit láttak, a felek a legszélesebb mosolyokkal, a legnagyobb egyetértésben búcsúztak egymástól.
– Ma’a Salama! Viszontlátásra! – mondták hajlongások közepette.

Mahmud, barátoknak Mahmud elégedetten dörzsölgette kezeit, mielőtt beszállt sivatagi terepjárójába.

Másnap reggel a Kheopsz-piramis sivatag felőli oldalán lehorgonyzott LI-kettőn megjelent egy tábla: Vendéglő a Nagy Fáraó Szelleméhez

A repülőgép körül nagy volt a sürgölődés. A kereskedő fellahjai éttermi berendezéseket pakoltak be, a másikon oldalon, Gyula bá’ irányításával, expedíciós felszerelést rakodtak ki. Ez utóbbinak minden egyes darabja a feketén csillogó terepjáróba vagy annak tetejére vándorolt! S ami még különösebbnek látszott – amikor Mahmud, barátoknak Mahmud végzett a munkájával, barátságosan hátba vágta az erdészt, felpattant egy ütött-kopott, füstöt okádó robogóra, és eltűnt a város irányába…

Az erdész és Apa utánfutót kötöttek a terepjáró mögé, abba tessékelték Lompost, a komondort, Tádét, a szálkástacskót, Gagót, a falábú gólyát és a tevét, akit a szárnyak alatt találtak, és akit időközben Kamillnak neveztek el. A hely kissé szűkösnek bizonyult, de Gyula bá’ érvelése döntött.

A sivatagban mindig jól jön, ha kéznél van egy teve. Marci harkálynak sikerült helyet szorítaniuk a kocsiban, az ikrek és a csomagok között.

Ekképpen indult útjára a Vadasparki Afrika Expedíció Egyiptom földjén, a piramisok otthonából délre, a Nílus völgye felé, e nap hűvösre fordult délutánján.

(Majd’ elfelejtettem! Manó és Karesz a kairói rendőrségi fogdában csücsülnek. De ne aggódjunk, nem lesznek odabent sokáig – mondta titokzatos mosollyal Mahmud, barátoknak Mahmud. És kacsintott hozzá. Így hát nem aggódunk. Egy arab kereskedő kacsintásának rengeteg olvasata van…)

Somogyvári D. György