Zongoraművész a háttérből: Gyarmati István

A „bármilyen műfaj” azért túlzás, mert dzsesszt nem játszom, csak nagyon tisztelem. A kísérő együtteseimben viszont szinte mindig dzsesszisták vannak, mert ők virtuózok – mondja szerényen.

Nos, a kottát első látásra tökéletesen olvasó muzsikust is tiszteli a szakma, ám Gyarmati István még ennél is többet tud: rögtönözve lejátszani azt, amit a harmóniajelekkel ellátott prímstimm „lókottán” elfelejtettek jelezni, és ha a művész hibázik, akkor úgy kísérni, mintha mindez készakarva lenne. A zongorakísérőnek ugyanis a kottánál még fontosabb a kísérendő személy pillanatnyi állapotát figyelni, alkalmazkodni hozzá akár jó, akár rossz passzban van. És háttérben maradva úgy learatni a sikert, hogy nemegyszer az ő nevét még csak meg sem említik a színlapon, vagy a konferáláskor. Hát, nagyjából ennyit a zongorakísérői szakma hazai általános megítéléséről…

„Szerencsés vagyok, hogy a legnagyobbakat kísérhettem”

– Antal Imre sose felejtett el bekonferálni, igaz, a pályám elejéről ismertük egymást: a konzervatóriumi felkészülésben segített, édesapja, idősebb Antal Imre pedig tanárom volt.

Volt már egyáltalán olyan saját előadóestje, amelyen az ön neve szerepelt elsőként a listán?
– Többször felkértek „one man show” előadóestre, de nem vállaltam. Én tudatosan választottam a foglalkozásomat. Olyan persze előfordul, hogy két fellépő között valamit önállóan kell játszanom. Emlékszem, volt egy Love Storyparafrázis, ahol Chopin, Liszt és Mozart stílusában játszottam a témát, Hofi Géza pedig a színfalak mögött a reagálásokon mérte le az aznapi közönség intellektusát, és annak megfelelően indította a maga számát. Tudtam, hogy a szólista népszerűségét nem érem el így, de a színészek, énekesek társnak tekintenek, nem kiszolgáló személyzetnek. Olyan ez a műfaj, mint a filmoperatőré. A színészt ismerik, a rendezőt is talán, de kinek mond valamit egy operatőr neve? Pedig hol lennének a filmek nélkülük…

Hogyan vett irányt a művészi pályája a kísérés és korrepetálás felé?
– Pesti polgári családban nőttem fel, apám főrevizor volt, édesanyám könyvelő és amatőr zongorista, akitől zenei hajlamomat örököltem. Hatéves koromban szinte előbb ismertem meg a kottákat, mint a betűket. Tizenkét évesen elhatároztam, hogy muzsikus leszek. A zenei gimnáziumot és konzervatóriumot együtt végeztem. Osztály-, illetve évfolyamtársam volt a később világhírűvé lett Geiger György, Ötvös Péter, Rolla János. Hamar rájöttem, hogy virtuozitásban nem vagyok versenyképes, csak muzikalitásban, ezért miközben megszereztem a zenetanári diplomámat, már főiskola közben letettem a zongorakísérői vizsgát is. A fi lharmóniai vizsgán Bach-műveket játszottam és operaénekeseket kísértem. Az ORI-ban a könnyűzenei vizsgán, amire nem készültem, mert huszonegy éves koromig a műfaj idegen volt számomra, a West Side Story könnyen ment kottából, de Németh József táncdalénekes kísérése már nem annyira… Ezzel együtt megkaptam az engedélyeket. Romhányi József beajánlott korrepetitornak Bánki Lászlóhoz a tévébe. Székesfehérváron olyan kezdő gyerekeket tanítottam, hogy amikor megkérdeztem, melyik hang van a C után, rávágták, hogy a CS – de azért pár év alatt megismertek a szakmában, és egyre-másra hívtak kísérni.

A laikus azt hinné, hogy aki ismeri a kottát, kísérni is tud, ami persze nem igaz. Hogyan lehet mégis megtanulni, hogy az untermann is társ a produkcióban?
– Csak a gyakorlatban, egymástól kölcsönösen tanulva. Nekem Turán László, a műfaj nagymestere volt „az Isten”. Zsolnay Hédit, a sanzon nagyasszonyát tanítva tanultam meg például a sanzonkísérés titkait. A slágerekben általában nincs dinamikai diff erenciáltság, és tartani kell a ritmust, kedvenc műfajomban, a sanzonban azonban van, még lassítás, leállás is. Ott még csak nem is a jó hang számít, hanem a stílusérzék és a színészi teljesítmény. Nagyon kell tudni lapról olvasni, mert sokszor előfordul, hogy a művész eltér, és saját kottabejegyzései szerint énekel, például egy poént előkészítve. Hányszor előfordul, hogy valaki „beesik”, odalök egy kottát, és gyerünk – bemutatkozni egymásnak csak a műsor után lehet! Ilyen esetekben is úgy kell produkálni, mintha évek óta együtt lennének. Szakmai elvárás: „aki arra jár, kísérd le!” Ha valami probléma van, csak az előadás után, négyszemközt, halkan mondhatom meg, másokra nem tartozik. Ugyanakkor a művészek sok mesterségbeli titkot elmondanak nekem, amit egymás előtt is elhallgatnak. Még az is előfordul, hogy a lámpalázas sztárt kell nyugtatgatnom. De nekem mindig hoznom kell a formát, én nem fáradhatok el, nem lehetek rigolyás, nyolcszáz-ezer darabbal a fejemben sem.

Milyen nagy nevekre emlékszik szívesen?
– Szerencsés vagyok, hogy a legnagyobbakat kísérhettem. Néhányan csupán azok közül, akik már nincsenek köztünk: Bessenyei Ferenc, Csákányi László, Gregor József, Kazal László, Kabos László, Kibédy Ervin, Mensáros László, Ruttkai Éva, Simándy József, Sárosi Kati, Szécsi Pál – nem is lehet folytatni. Mindig a művészt hívják, ő magával hozza a kísérőt, akivel szeret dolgozni. Minél tehetségesebb valaki, annál könynyebb kísérni, mert annál jobban tud alkalmazkodni minden körülményhez. Latabár Kálmán mondta: „Ahol én vagyok, ott van a művészet.” Nálunk gyanús, ami külföldön megszokott, ha valaki sok műfajhoz jól ért.

Tanít is zongorakísérést?
– Nem. Részben azért, mert nem hívtak, és maga a műfaj is kihalóban van, nincs utánpótlás, nemigen vállalják ezt a kamaramuzsikálást. „Egyszerűbb”, divatosabb a playback, vagy fél-playback fellépés. Egyébként az OSZK-ban, ahol nagyon komoly zenei oktatás folyt, 1970-től húsz éven át tanítottam és korrepetáltam. Ötször jártam Amerikában és Ausztráliában, minden alkalommal magyaroknál. A szervezők örültek, hogy csak egy kísérőt kellett vinni, aki minden műfajhoz ért Puccinitól Leháron át Horváth Jenőig… A zongora közelíti meg leginkább a zenekari hangzást.

Kevesen ismerhetik a színházi karrierjét…
– Egyfelől vannak darabok, amelyekhez zenét szereztem: Csemer Géza: Winnetou, Kisfaludy: Kérők, illetve Maugham Imádok férjhez menni című művének az a feldolgozása, amelyet Pécsi Ildikóval készítettünk el, Bajor Imre, Fehér Anna és Tahi-Tóth László főszereplésével. Másfelől kisebb színházi zenekarokat vezettem, és előadásokat tanítottam be a Józsefvárosi Színház, a Vidám Színpad, a Mikroszkóp, a Th ália, a Madách Tolnai Szalonja előadásaihoz. Az egyik legújabb ilyen siker a modellből lett, igen tehetséges Kapócs Zsóka Karádyestje a Mikroszkópon.

Amikor utoljára találkoztunk – tavaly júliusban – némafilmkísérő zongorázásra készült a Kossuth téren. Mindent vállal?
– Érdekelt a kihívás, elvállaltam. Ilyenkor egy percet sem lehet kihagyni: nézem a filmet, és folyamatosan jönnek az ujjaimba az ötletek. Ebben a szakmában a túlfoglalkoztatásnál is rosszabb, ha az embert már nem keresik. Újabban vállalati rendezvényekre és partikra „hangulatfelelősnek” is hívnak. Aznapi boldogság ez is, nem kocsmazenészként kezelnek, ugyanakkor úgy lehetek sikeres, ha elkezdenek rám figyelni a háttérzongorázás vagy a kísérés közben is.

Túl tízezer fellépésen van egyáltalán magánélete?
– Évtizedeken át egy pesti garzonban éltem, míg vagy húsz éve beköltöztem egy virányosi házrészbe. Imádom a környéket, ebben a városrészben nyugalom vár, ami elengedhetetlen háttér a munkámhoz. A magánéletemről annyit, hogy sok évtizedes „kalandozás” után, tizenegy éve rátaláltam az igazira, szakmán kívüli páromra, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak. Heti háromnégy alkalommal úszni járok, hogy kondícióban legyek, nyitott vagyok mindenre, de már okosabban osztom be az életemet.

És ma már a zongorakísérő visz magával hangszert a fellépésekre…?
– Az a biztos, amit magaddal viszel… Legújabb „szerzeményem” egy Roland SP4 kalapácsos zongora, húzható tokkal, ezzel legalább már nem érhet meglepetés.

(Muzsay)