Kilencven év pillanatképei
„A világ legegészségesebb dolga a születésnap. Minél több van belőle egy embernek, annál tovább él.” Januárban mindig korán sötétedik. Mostanában többet szakad az eső, mint a hó. Ez a nap is ilyen: sötét, csatakos, kilátástalan. Meghívást kaptunk egy születésnapi köszöntésre a Böszörményi út 8.-ba, oda igyekszem.
Kerülgetve a szaporodó, mélyedő tócsákat, silabizálva a kaputelefont azon jár az eszem, mégiscsak szívet-lelket melengető, hogy kietlen világunkban akad olyan lakóközösség, amely összefog, és megszervezi, hogy felköszönti a ház egyik legrégebbi, kedves lakóját, dr. Gémesi Sarolta gyermekorvost, nyugodtan mondhatjuk, a kerület doktor nénijét, aki éppen ezen a napon, január 28-án látta meg a napvilágot anno 1919-ben.
Összegyűlünk…
A régi, jól ismert gyermekmondóka – ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte… – jut az eszembe, amikor a doktornő egyik szomszédjánál, Császy Aliznál gyülekezünk, aki megrendelte a tortát, a virágot. Kisebb hangyabolyra emlékeztet a lázas készülődés, mígnem teljes létszámban, aprósüteményekkel felszerelkezve, élünkön lapunk fotósával nekiindulunk a nyitott, agyonázott folyosó túlsó végére, a születésnaposhoz. – Saci tudja, hogy köszöntjük? – kérdezi egyikük. – Most már tudja – válaszolják a beavatottak –, nem tehettük ki váratlanul ekkora felhajtásnak! Még sokkot kapna! Aprócska, végtelenül törékeny, jóságos tekintetű hölgy fogad bennünket, személyes jó ismerősként köszönt a tinédzsertől a nagymamáig mindenkit. Fölsziporkázik a mesebelien vastag krémes tortán a tűzijáték, felgyöngyözik a pezsgő a poharakban, és a sublóton egy primadonnának is becsületére váló virágözön gyűlik össze. – Tegezzél, jó? – mondja, amikor átmegyünk a másik szobába. – Most mit mondjak el? Az életemet?
A régi, jól ismert gyermekmondóka – ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte… – jut az eszembe, amikor a doktornő egyik szomszédjánál, Császy Aliznál gyülekezünk, aki megrendelte a tortát, a virágot. Kisebb hangyabolyra emlékeztet a lázas készülődés, mígnem teljes létszámban, aprósüteményekkel felszerelkezve, élünkön lapunk fotósával nekiindulunk a nyitott, agyonázott folyosó túlsó végére, a születésnaposhoz. – Saci tudja, hogy köszöntjük? – kérdezi egyikük. – Most már tudja – válaszolják a beavatottak –, nem tehettük ki váratlanul ekkora felhajtásnak! Még sokkot kapna! Aprócska, végtelenül törékeny, jóságos tekintetű hölgy fogad bennünket, személyes jó ismerősként köszönt a tinédzsertől a nagymamáig mindenkit. Fölsziporkázik a mesebelien vastag krémes tortán a tűzijáték, felgyöngyözik a pezsgő a poharakban, és a sublóton egy primadonnának is becsületére váló virágözön gyűlik össze. – Tegezzél, jó? – mondja, amikor átmegyünk a másik szobába. – Most mit mondjak el? Az életemet?
A leszúrt befőtt
– Nem, nem itt születtem, hanem Ipolyságon, a mai Sahiban, amely akkor még Magyarországhoz tartozott. Tudod, volt egy rövidke időszak, amikor visszakaptuk. Na, akkor már itt laktam, ebben a kerületben. Felkerekedtem, hogy szétnézzek Sahiban, mennyit változott. Hát nem összetalálkoztam egy gyermekkori fiúbarátommal, akivel együtt fürödtünk, és átúsztunk az Ipoly másik oldalára – a szülői tiltás dacára!? Eff éle idilli jelenetek villannak fel bennem mostanában… Sahiból, ahol édesapám volt a jegyző, hamarosan elköltöztünk Érsekvadkertre, majd Rétságra, Balassagyarmatra, végül a székesfővárosba, ahol először mint törvényszéki bíró, később mint törvényszéki tanácselnök dolgozott. Az elemit Rétságon végeztem, de gimnáziumba már Budapestre jöttem, a hajdani Szilágyi Erzsébetbe, amely akkor a Várban működött. Ott érettségiztem. Mindaddig egy családnál laktam, amíg a szüleim nem költöztek Pestre, pontosabban Budára. Eleinte a Fery Oszkár utcában (ma: Kiss János altábornagy utca – a szerző) laktunk, majd a Gál utcában (ma: Beethoven utca), és utoljára ide, a Böszörményi útra, ebbe a házba jöttünk 1938-ban. A második emeleten egy négyszobás lakásban éltem a szüleimmel… Buda ostroma később kezdődött. Fronttá váltunk a németek viszsza- és az oroszok bevonulásakor. Ennek a hatalmas háznak jókora a pincéje, oda menekültünk. Egy íróasztalon aludtam, a télikabátom nyújtotta a maximális kényelmet. Nagyon nyomorúságos idők voltak. Édesapám nem zárta be a lakást, merthogy az oroszokról úgy hírlett, mindenhová behatolnak, betörik az ajtókat. Az éhség nagy úr volt. A befőttjeinket, lekvárunkat a pincében rejtettük el. Kincset ért. Amikor lerohanták a házunkat, „leszúrleszúrták” valamennyit, egyetlen celofán sem maradt sértetlen az üvegeken. „Hurrá, győzelem!” – csak éppen mindegyik tönkrement…
– Nem, nem itt születtem, hanem Ipolyságon, a mai Sahiban, amely akkor még Magyarországhoz tartozott. Tudod, volt egy rövidke időszak, amikor visszakaptuk. Na, akkor már itt laktam, ebben a kerületben. Felkerekedtem, hogy szétnézzek Sahiban, mennyit változott. Hát nem összetalálkoztam egy gyermekkori fiúbarátommal, akivel együtt fürödtünk, és átúsztunk az Ipoly másik oldalára – a szülői tiltás dacára!? Eff éle idilli jelenetek villannak fel bennem mostanában… Sahiból, ahol édesapám volt a jegyző, hamarosan elköltöztünk Érsekvadkertre, majd Rétságra, Balassagyarmatra, végül a székesfővárosba, ahol először mint törvényszéki bíró, később mint törvényszéki tanácselnök dolgozott. Az elemit Rétságon végeztem, de gimnáziumba már Budapestre jöttem, a hajdani Szilágyi Erzsébetbe, amely akkor a Várban működött. Ott érettségiztem. Mindaddig egy családnál laktam, amíg a szüleim nem költöztek Pestre, pontosabban Budára. Eleinte a Fery Oszkár utcában (ma: Kiss János altábornagy utca – a szerző) laktunk, majd a Gál utcában (ma: Beethoven utca), és utoljára ide, a Böszörményi útra, ebbe a házba jöttünk 1938-ban. A második emeleten egy négyszobás lakásban éltem a szüleimmel… Buda ostroma később kezdődött. Fronttá váltunk a németek viszsza- és az oroszok bevonulásakor. Ennek a hatalmas háznak jókora a pincéje, oda menekültünk. Egy íróasztalon aludtam, a télikabátom nyújtotta a maximális kényelmet. Nagyon nyomorúságos idők voltak. Édesapám nem zárta be a lakást, merthogy az oroszokról úgy hírlett, mindenhová behatolnak, betörik az ajtókat. Az éhség nagy úr volt. A befőttjeinket, lekvárunkat a pincében rejtettük el. Kincset ért. Amikor lerohanták a házunkat, „leszúrleszúrták” valamennyit, egyetlen celofán sem maradt sértetlen az üvegeken. „Hurrá, győzelem!” – csak éppen mindegyik tönkrement…
Magamban tudtam…
– Még a rétsági elemiben volt egy dédelgetett álmom: gyermekorvos leszek! Nagyon szeretem a gyerekeket. Abban az időben még nem volt felvételi az orvosi egyetemre. Csak jelentkeztünk az érettségi bizonyítvánnyal, egy rövid önéletrajzzal, majd értesítettek, hogy felvettek-e, vagy sem. A képzés öt esztendeig tartott, a hatodik volt a szigorlóév, ekkor szakosodtam a gyermekgyógyászatra. A János kórház gyermekosztályára kerültem, először mint segéd-, majd mint alorvos. Ma is emlékszem… Január volt akkor is, valamivel a háború után. Én ügyeltem azon az éjszakán. Éjjel kettőkor apró, hat hónapos csecsemőt hozott be az ápoló apáca, súlyos tüdőgyulladása volt. Már alig jutott oxigénhez, beállt az oxigénhiányos állapot. Megrémültem, hogy nem éri meg a reggelt. Inkubátor nem létezett, csak oxigénpalack felnőttek számára. Hirtelen a nyakamba vettem a halinagalléromat. Fagyos, tiszta éjszaka volt. Kértem, hogy jól burkolják be pokrócokba a kis beteget. Kimentem vele a kórház erkélyére. A két karomban tartottam, éreztem, szinte leállt a tüdeje. Lázas szeme csillogott, mint az ég fölöttünk. Egyszer csak megemelkedett a mellkasa, a tenyeremmel érzékeltem.
– Még a rétsági elemiben volt egy dédelgetett álmom: gyermekorvos leszek! Nagyon szeretem a gyerekeket. Abban az időben még nem volt felvételi az orvosi egyetemre. Csak jelentkeztünk az érettségi bizonyítvánnyal, egy rövid önéletrajzzal, majd értesítettek, hogy felvettek-e, vagy sem. A képzés öt esztendeig tartott, a hatodik volt a szigorlóév, ekkor szakosodtam a gyermekgyógyászatra. A János kórház gyermekosztályára kerültem, először mint segéd-, majd mint alorvos. Ma is emlékszem… Január volt akkor is, valamivel a háború után. Én ügyeltem azon az éjszakán. Éjjel kettőkor apró, hat hónapos csecsemőt hozott be az ápoló apáca, súlyos tüdőgyulladása volt. Már alig jutott oxigénhez, beállt az oxigénhiányos állapot. Megrémültem, hogy nem éri meg a reggelt. Inkubátor nem létezett, csak oxigénpalack felnőttek számára. Hirtelen a nyakamba vettem a halinagalléromat. Fagyos, tiszta éjszaka volt. Kértem, hogy jól burkolják be pokrócokba a kis beteget. Kimentem vele a kórház erkélyére. A két karomban tartottam, éreztem, szinte leállt a tüdeje. Lázas szeme csillogott, mint az ég fölöttünk. Egyszer csak megemelkedett a mellkasa, a tenyeremmel érzékeltem.
Levegőt vett, tiszta, oxigénnel teli levegőt. Egyet, majd újból. Tudtam, életben marad… Amikor elérkezett az adjunktusi fokozat ideje a gyermekosztályon, nem kaptam meg, áthelyeztek a kórház rendelőintézetébe. Jöttek a görög menekültek, főleg gyerekek. Elrendelték, hogy hetenként tartsunk ügyeletet a falujukban, ahová telepítették őket. Beosztottuk egymást, heti váltásban. Egyik éjszaka ébenfekete hajú, gyönyörűséges kisleányt hoztak be hozzám az ügyeletre. Cukorbeteg volt, rendszeresen inzulinozta magát, mondhatni, találomra, ismeretlen menynyiséggel. Rosszul lett, az eszméletvesztés határán járt. Hogy ne száradjon ki, infúziót kötöttünk be neki. Tanácstalanságomban kértem az Istent: adjon jelt, olyant, amitől megmarad. Adott… Egészen csekély menynyiségű inzulint adagoltam az infúziójába. A csoda megtörtént, akkor még. Évekkel később sajnos a kómából már nem lehetett visszahozni…
Az Isten közel van
– Eltelt a három kötelező év a gyermek-rendelőintézetben, kihelyeztek körzeti gyermekorvosnak a kerületbe, a Böszörményi út felső végére. Az ötvenes évek közepén jártunk, talán éppen ötvenhat nyara volt, kétségbeesett anya rohant a rendelőbe, karjában nyolc hónapos kislányával. „Adjon be neki valamit, doktor néni!”, kiabálta, „nézze, nem tartja a lába, összeesik!” Beadtam, amit a rendelőben találtam, de nem hatott. Szérum sem volt, ami megmentette volna a gyermekbénulástól… A szemem láttára, a kezeim között bénult meg a lába. Tehetetlenül álltam anya és gyermeke előtt. A szérum később s későn érkezett, nem tudtuk megállítani a járványt, a Heine Medint, amely százakat ítélt örökös bénaságra, s gyakran halált okozott… Csaknem harminc évig gyógyítottam a környék gyermekeit; ma inkább a nagymamák ismernek meg az utcán. Mélyen hívő katolikusként élek, minden vasárnap ott vagyok a misén.
– Eltelt a három kötelező év a gyermek-rendelőintézetben, kihelyeztek körzeti gyermekorvosnak a kerületbe, a Böszörményi út felső végére. Az ötvenes évek közepén jártunk, talán éppen ötvenhat nyara volt, kétségbeesett anya rohant a rendelőbe, karjában nyolc hónapos kislányával. „Adjon be neki valamit, doktor néni!”, kiabálta, „nézze, nem tartja a lába, összeesik!” Beadtam, amit a rendelőben találtam, de nem hatott. Szérum sem volt, ami megmentette volna a gyermekbénulástól… A szemem láttára, a kezeim között bénult meg a lába. Tehetetlenül álltam anya és gyermeke előtt. A szérum később s későn érkezett, nem tudtuk megállítani a járványt, a Heine Medint, amely százakat ítélt örökös bénaságra, s gyakran halált okozott… Csaknem harminc évig gyógyítottam a környék gyermekeit; ma inkább a nagymamák ismernek meg az utcán. Mélyen hívő katolikusként élek, minden vasárnap ott vagyok a misén.
A templom nincs közel, hogy tud elmenni?
– A cukrász visz el autóval.
– A cukrász visz el autóval.
Hálás a gyermekei gyógyításáért…?
– Nem gyógyítottam egyik gyermekét sem. Még évekkel ezelőtt, a miséről kijövet találkoztunk, felajánlotta, hogy hazahoz. Azóta is, mióta nehezebben jövök-megyek, értem jön minden vasárnap.
– Nem gyógyítottam egyik gyermekét sem. Még évekkel ezelőtt, a miséről kijövet találkoztunk, felajánlotta, hogy hazahoz. Azóta is, mióta nehezebben jövök-megyek, értem jön minden vasárnap.
– Gyere már, Saci! – hívják a szomszéd szobából. – Elfogy ez a csodás gesztenyetorta!
– Honnan van? – kérdi a doktornő szelíden.
– Honnan? – nevet Aliz, a főszervező.
– Hát honnan volna…
A sej, Rigó, Rigó… cukrászdából!
– Honnan van? – kérdi a doktornő szelíden.
– Honnan? – nevet Aliz, a főszervező.
– Hát honnan volna…
A sej, Rigó, Rigó… cukrászdából!
Járay Mari