A „növendék” tanítómestere nyomdokán

A jó öreg „MOM” művelődési központ kupolatermében gyertyafényes est várt az ünnepeltre, Lukács Sándorra. A hangszórókból kellemes háttérzeneként Bilicsi Tivadar kupléi szóltak, a vendéglátó szerepét Bilicsi Erzsébet, a legendás táncos- énekes színész leánya látta el. A színházi hagyományokhoz méltóan a rendezők akár ki is függeszthették volna a „telt ház” táblát, olyan sok érdeklődő jött el az átépítés előtt álló házba. E sorok írója elkapta a pillanatot, amikor az észrevétlenül belépő ünnepelt megtorpant Bilicsi Tivadar életnagyságú fotószobra előtt, megsimogatta az arcát, és mondott neki valamit…

 

A ceremóniát egy dokumentumfilm bejátszásával kezdték, amelyben a díjnak nevet adó „Bill bácsi” mesél az életéről, és elvezeti a nézőt „második otthona”, a Vígszínház épületéhez. Juhos Katalin rövid méltatás után, a Bilicsi-család bevonásával nyújtotta át a díjat Lukács Sándornak, akire a közönség derültsége közepette azonnal „lecsapott” Erzsébet, ezúttal is ellátva a kérdező-riporter szerepét. A beszélgetésből kiderült, hogy Bilicsi és Lukács között egyfajta apa-fiú viszony alakult ki az évek folyamán. Amikor az idősebbik színész 1972-ben beszámolt otthon, családi körben a legújabb darabjáról, a szereposztás végén megemlítette, hogy egy bizonyos „Lukács növendék” is megjelenik a színpadon.

 

„A sors úgy hozta, hogy egy színműben az apámat játszotta – emlékezett vissza Lukács Sándor. – E pillanattól kezdve Bill bácsi egész életemben apafiguraként tartozott hozzám. Táskás szemeiből mindennél erősebben ragyogott az empátia. Bilicsi Tivadar nagy ember volt. Amikor a rendszer mellőzte, nem nyavalygott. Haknizott, fellépett cirkuszokban. Tette a dolgát. Aztán, az ötvenes évek derekától, csillaga annál jobban ragyogott. Jól állt neki a cilinder és a svájci sapka egyaránt. Hiteles színész és ember volt.”

 

Lukács Sándor – aki e díj átvételével olyan illusztris társaságba került, mint Tordy Géza, Halász Judit, Gyurkovics Tibor, Pécsi Ildikó és a Kaláka együttes – az este hátralévő részében saját szabad verseiből adott elő egy csokorra valót. Az ünnepség utáni állófogadáson alkalmunk nyílt, hogy szót váltsunk az újdonsült Bilicsi-díjassal.

 

Művész úr, mit súgott a bejáratnál lévő Bilicsi-portrénak?
– Üdvözöllek, Bill bácsi… És persze megköszöntem neki a mai estét. Jelképes gesztus volt a részemről. A feltétlen szereteté és tiszteleté, amit érzek iránta, és annak a hálája, hogy ekkora színészegyéniség létére engem, a kezdő fiatalt, szeretettel és bizalommal fogadott, és beengedett a magánszférájába.

 

Mit tapasztalt e közelségben?
– Elbűvölő, szellemes ember volt, azon kevés humorista közé tartozott, aki otthon vagy baráti társaságban is meg tudta nevettetni környezetét spontán viszszavágásaival. Jó volt vele együtt lenni. Emlékszem, amikor először kijutottam Párizsba, egész nap a fejemben zsongott a Bilicsi-dal: „Párizsban szép a nyár, ha a Grand Boulevard fényárban áll”.

 

 

A Bilicsi-díj az ötödik művészeti „trófeája”. Mit jelent önnek egy olyan valakiről elnevezett díj, aki jelentős szerepet játszott szakmai és magánéle tében egyaránt?
– Sokat. A legtöbbet. Nem azért mondom, mert ez az utolsó, és éppen itt szorongatom a kezemben, de Bill bácsi példa és etalon volt számomra. Ugyanezt elmondhatják Kern Andris, Tahi Tóth László és a többiek is. Ez az ember nemcsak nagy művész volt, de emberként is csodálatos hatással volt ránk. Ahogy belépett az ajtón, aurát hozott magával, levegője volt, mely ellenállhatatlannak bizonyult, nem lehetett nem figyelni rá, nem hallgatni arra, amit mond, ahogyan mondja. Az embert földobta a vidámsága, a kedélye. Az, hogy érdeklődik a fiatalok iránt. Mint hallhatta, én voltam számára a „Lukács növendék”, az első pillanattól kezdve. S később, amikor már meghitt barátok voltunk, és összejártak a családjaink, olykor fölemelte az ujját, és így szólt: „Idefi gyelj, növendék!” Hát odafigyeltem, istenem, de nagyon… Ez nem jelenti azt, hogy korábbi kitüntetéseimet alább sorolnám. Azt hiszem, érthető, a személyes kötődés az, ami ezt a szobrocskát oly egyedivé teszi.

 

Amikor kisfiú volt, meg akarta tudni tőle, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába?
– Azt nem tudtam meg soha… De az is biztos, hogy édesapámmal alig vártuk a hétvégét. Szombaton este a kisrádiónk mellett ülve az esti kabarét hallgattuk, amelyben Bilicsi Tivadar bácsi kuplékat énekelt, vagy vicces, énekes monológokat adott elő. Vasárnap délelőtt tíz órakor pedig a rádióban szólt a Csinn-bumm cirkusz, az utánozhatatlan hanggal: „szervusztok, kispajtá sok, hát hogy vagytok?”, és ahogy elköszönt: „csak okosan, kispajtások, mindég csak okosan!” Ő volt Kelemen, az istállómester bácsi. Ki gondolta volna akkor, egy szűk évtizeddel később, hogy egy igazi színház igazi porondján tiszteletbeli atyám lesz?

 

Ma este a saját verseivel adózott Bill bácsi emlékének.
– Van két saját estem a verseimből, az egyiknek szerves része az, amit ma hallottak tőlem. Ez nagyrészt az Elűzött álom című verseskönyvemből került ki, amely egyfelől az első gyűjteményes kötetem, ugyanakkor tartalmaz húsz új „versbeszédet” is. A régiek közül bekerültek a majd féléves amerikai kalandunk nyomán írottak, továbbá az Elhagyott versenypálya a „leroggyant lovakról” és a düledező, régi lóversenypályáról, a Látogató különös, éjféli meg(nem)jelenéséről, az újabbak közül a Piac és néhány négysoros aforizmám.

 

Weöres Sándor szerint a versírás köztes, „kegyelmi állapot”. A színész, aki a szavak embere, könnyen fordul a tollhoz?
– Vallom, ha valami nagyon ki akar jönni az emberből, az kijön. Akkor is, ha rengeteg munkája van. A vershez vissza lehet térni. Az nem olyan, mint a nagy próza, amellyel el kell vonulni, be kell zárkózni hosszabb időre, nyugalomban. Idézőjelben mondom, a verset más tevékenység közben is meg lehet írni. Ezzel nem degradálom a jelentőségét, de a poéma egy kisebb egység, azt lehet váratni. A napszakasz, az alkalom teljesen mindegy. A színészi öltözőben, a villamoson, otthon, bárhol lejegyezheti az ember a sorokat, amelyek a fejében zümmögnek. Sokszor éjjel felkelek, és leírok néhány gondolatot. Máskor reggel már készen születik az egész. Teljesen kiszámíthatatlan, nincs benne rendszer. A négysorosok ciklusa fél év alatt született.

 

Eljöhet az idő, amikor megválik a színpadtól, és csak a költészetnek él?
– Ha rajtam múlik, soha. A válasz ilyen egyszerű. Ameddig a szervezetem, az egészségem, az agyam, a szívem engedi, addig színészként fogok dolgozni.