„Az oktatásban nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani”

Eshet a csendes téli eső két napon át, az első benyomást mégsem képes elcsúfítani. A Tamási valószínűleg a főváros legszebb fekvésű iskoláinak egyike. A Mártonhegy villanegyedét Farkasvölgy vagy Németvölgy felől közelíti meg a látogató, az Orbánhegy és a Széchenyi-hegy lankái között. Az iskola kertje buja zöld, invitálóan belakott. A levegős méretű igazgatói szobában két asztal áll, az egyik a házigazda „munkaállomása”, a másik a beszélgetésé, a konferenciáé. Az előzőn szervezett a káosz, a papírkötegek alatt veszni látszik a digitális jelen. Hajnal Gabriella mosolyogva tárja szét kezeit.

– Ez az én stílusom, munkamódszerem. Ha rendet rakok, semmit sem találok – mondja.

Ez a fajta, olykor meglepően önbíráló őszinteség jellemzi minden kijelentését beszélgetésünk során.

Húsz éve tanít, ennek felét töltötte ez ideig az igazgatói poszton ebben a tizenhárom évfolyammal működő, német, angol és neolatin (francia, olasz, portugál) tagozatú hegyvidéki intézményben.

– Izgultam, mert még soha semmiféle díjat nem kaptam – tér vissza a múzeumban mondottakhoz. – És büszke vagyok a képre, amit itt, az iskolában magam körül látok. Úgy érzem, elértem valamit a pályafutásom derekán, amikor még aránylag fiatal vagyok, s ez erőt ad ahhoz, hogy az elkövetkezendő években is képes legyek letenni valamit az asztalra.

Nyíltan vallja, ambiciózus vezető, kihívások nélkül nem tud élni. Az ezredforduló évében az igazgatói pályázattal a zsebében érkezett Mártonhegyre. A pozícióra szüksége volt, hogy a belvárosi Szemere utcai általános iskolában eltöltött tanári évei alatt megfogant elképzeléseit megvalósítsa. „Nem a hatalom miatt”, hangsúlyozza többször is. Ellenzi az eff ajta hozzáállást. Jelenlegi kollégáit is arra kéri, a tanári állást ne hatalomként éljék meg a gyerekek felett.

– Talán rosszul hangzik, de mindez pozitív karrierizmus a részemről. Beosztott pozícióból rendkívül nehéz megvalósítani dolgokat. Vezetőként már lehet valamit tenni. Iskolát rendbe rakni, ahová a gyerekek szívesen járnak, hogy tanulják az élet dolgait, amelyekkel szembesülnek majd felnőttkorukban.

Hajnal Gabriella egyik „veszszőparipája” az akadálymentesítés. S ami ezzel együtt jár, a mozgás-, látás- és hallássérültek befogadása „egészséges” csoportokba. Ezáltal gyorsabban illeszkednek később a társadalomba.

– Értelmi és lelki alapon fölvállalom őket, mert azt gondolom, nekik is jó dolog ez, de – és erre az utca embere sohasem gondol – az „egészségeseknek” is meg kell tanulni velük együtt élni! Az igazgató harcos személyiség hírében áll. A kerületi és a német kisebbségi önkormányzat vezetői azonban elismerik: építő harcot folytat. S ez esetben az „építő” kifejezés szó szerint értendő. 2007-ben kidolgozott és „körömszakadtáig” menedzselt egy EUpályázatot az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében, s Budapesten egyedüliként elnyerte az infrastrukturális fejlesztésre fordítható 250 millió forintot. A XII. kerületi önkormányzat a kötelező 10%-os önrészen felül megtoldotta az összeget mintegy 30-40 millió forinttal.

– Az iskola kibővítésének földmunkái elkezdődtek a múlt évben – mutat az ablakból is látható, tipikus felvonulási hercehurcára –, azt ígérik, ez év nyarán átadják az új tornacsarnokot, az intézmény fennállásának ötvenedik évfordulójára.

Hajnal Gabriella

A tervrajzokat az iskola három öregdiákja készítette. A kulcsszó az öko volt. A természetes megvilágítású, földbe süllyesztett tornacsarnok tetején zöldparkot létesítenek, multifunkcionális könyvtárral, az épület melletti ökoparkkal és futókörrel. A fővárosban úgyszintén elsőként valósítják meg az ökoiskolaprogramot, amelynek elemei között az igazgató megemlíti a szélgenerátort, a napkollektorokat, a locsolásra gyűjtendő esővizet és az újrahasznosítható anyagok felhasználásával készülő kertgazdasági tanodát is.

„Rejtett tantárgy” – ekképpen jellemezte Pokorni Zoltán polgármester a projektet.

– Ez azt jelenti, az „öko” nem lesz külön tantárgy. Tizenhárom éven keresztül bújtatva viszszük végig a tantárgyakon, tartalmi fejlesztésként – magyarázza a polgármester szavait Hajnal Gabriella.

A Németh László-díjat (egyebek mellett) „a gyermekek harmonikus személyiségformálásában végzett kiemelkedő tevékenységéért” ítélték – ahogy a diákok szólítják – Gabi néninek. S ahogy az iskolában járva-kelve tapasztalom, teljes joggal. Az igazgató a nyitott ajtó irányelvét gyakorolja. A tanulók, a szüleik, a tanárkollégák, sőt a látogatók sem találják zárva az irodát, amikor Hajnal Gabriella a „munkaállomásán” tartózkodik.

– Az iskola nemcsak oktatási, de nevelési intézmény is – mondja. – A nevelés fontosabb, mint az oktatás, mert a tanulást be lehet pótolni, de a fiatalkorban elszenvedett személyi sérülés örökre beivódik a lélekbe. Mint látja, iskolánkat emelt szintű zeneoktatás, mindennapos testnevelés, szabadidős sport, többrétű nyelvoktatás jellemzi. A sport, a zene, a nyelv szolgáltatja a magabiztosság és az ön által kérdezett egyéni harmónia alappilléreit, amelyek nélkül ma lehetetlen érvényesülni.

Hajnal Gabriellának több mint félezer diákja van. Mindegyiket ismeri személyesen, s név szerint tudja kötni őket a szüleikhez. Mi ennek az előnye? Sokkal könnyebben fordulnak hozzá gyerekek, felnőttek. Nincs félelem, bizalmasan kezelhet minden dilemmát – mert megbíznak benne.

– Az oktatásban nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani – és önmagára mutat –, ezért vagyok itt!

A 44 éves, matematika–fizika szakos végzettségű tanárnő bevallja, nem volt mintagyerek, sőt, egyenesen rossz tanulónak, afféle lázongó természetű diáknak számított. Erre emlékezve elnéző az alkalmi csintalansággal, puskázással, késéssel, „lógással” szemben – amíg nem válik notóriussá az illető.

Két dolgot nem tűr meg a falak között: a dohányzást és az italozást. Mert ezeket ő sem „követte el” annak idején. Hasonló elvek alapján kezeli két lányát, a 18 éves Krisztinát (aki mérsékelt előmenetelű tanuló, de kiváló sportoló, megbízható ember) és a 11 éves Dórit, aki (a családtól elütően) akadémiailag kitűnő, klaszszikus zenét tanul, táncol és vív. Mindkettő a Tamási diákja, de semmiféle privilégiumot nem enged meg nekik. Pedig egyedül neveli őket.

A „fél-életműdíjon” elgondolkodik. A jövő? Addig marad az intézetben, amíg „lehet itt tenni valamit az oktatás és pedagógia terén”. Minden jöhet, csak a langyosvíz-állapot ne! Ha úgy érzi, nem képes megújulni, akkor nem szabad folytatnia.

– Tudja, mi az egyetlen szó, amely a legjobban kifejezi a folyamatot, amiben részem van, amióta ezt a hegyvidéki iskolát vezetem? Önmegvalósítás! Az itt kapott lehetőség és a felmutatható eredmények adják az energiát, hogy tovább harcoljak ezekért a gyerekekért. Boldog vagyok, és megtisztelve érzem magam, hogy ezt mások is észrevették, elismerték, sőt megjutalmazták ezzel a szép szakmai díjjal.

Somogyvári D. György