Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Omega: a szivárvány színei együtt

Mint a régi, szép időkben: Németországban és Lengyelországban is koncertekre várják az Omegát. Magyarország egyik leghíresebb zenekara sok tekintetben úttörő szerepet vállalt hazánk könynyűzenei életében, és még ma is rengetegen kíváncsiak rá. Molnár György, az együttes gitárosa az idén 60 esztendős. Hatéves korától hegyvidéki lakos, eddigi életének nagy része ahhoz a házhoz fűzi, amelyben ma is él. „Elefánt” szerint itthon a műfaj legnagyobb problémája, hogy hiányoznak az alapvető ismeretek, és a rádióadók sem segítenek a rockkultúra terjesztésében.
Nemrég léptek fel nagy sikerrel Varsóban, az egykori Tudomány és Kultúra Palotájának kétezer-nyolcszáz férőhelyes kongresszusi termében. Nem ciki egy színházterem az Omegának?
– Ott játszani külön rang, ráadásul március tizennegyedikén lényegében ünnepi ajándék volt ez lengyel barátaink számára. A szállodában két napon át kellett állnunk az újságírók rohamát, akkora sajtóvisszhangot kapott a fellépésünk. A lengyelek magyarszeretetének minden pillanatát kiélvezhettük. Májusban Gyöngyös Sanok nevű testvérvárosában játszunk; Gyöngyös Ciki (Debreczeni Ferenc dobos – a szerző) szülőhelye. Ennél több „ciki” nincs a dologban. Még az idén hivatalosak vagyunk egy berlini fesztiválra, és már szervezés alatt áll az ősszel esedékes lengyel turné.
 
Úgy hírlik, Erdélyben is várják önöket.
– Ennek csak elvben merült fel a gondolata. Többször jártunk Romániában, bár egy időben nem kívánatos elemeknek számítottunk, annyira félt a hatalom a közönség reakcióitól. Vagy négy éve Marosvásárhelyen hatvan-, nyolcvanezer ember énekelte velünk a dalokat, Csíkszeredán egy jégstadionban, istentelen hidegben is forró hangulatot teremtettünk, majd Aradon is megismétlődött mindez. Magyar szponzorcégek segítségével jöttek létre ezek a találkozások. Egyszer, régen, Bukarestben hallott minket a román-osztrák származású Michael Cretu (leghíresebb projektje az Enigma zenekar – a szerző), ez is eredményezett új kapcsolatokat.
 
Közismert a jó viszonyuk a Scorpions együttessel. A német zenekar kettejüket meghívta a koncertjére…
– Ez annak az 1994-es népstadionbeli bulinak a viszonzása, amelyen ronggyá áztunk, de a nyolcvanezer ember nem mozdult a helyéről. Akkor mi kértük fel közreműködésre az énekesüket és a gitárosukat, most ők hívták meg Meckyt (Kóbor János énekes – a szerző) és engem a koncertjükre, de nemcsak idehaza, hanem Kassára is.
 
omega1
Az Omega 1967-ben
 
A koncerteken csak régi dalok hangoznak el?
– Noha a pár éve megjelent új albumunk, az Égi jel: Omega aranylemez lett, az eladási példányszám meg sem közelíti a régi időkét. Az emberek ma megvesznek egy CD-t, és átmásolják tíz másikra. Ez nem üzlet… A közönség a nagy slágereket kéri tőlünk, mert a saját fiatalságát keresi. A legendás dalokat a mai fiatalok is szeretik. Egy nyolcvanfős, magyarokból, lengyelekből és németekből álló törzsközönség például évek óta minden koncertre követ minket – és ezt szó szerint értse!
 
Érdekes, hogy az Omegatagok nem szuper muzsikusok, együtt az egész mégis nagyon ütőképes formáció.
– Maga az Omega szuper! Sülyi Péter szövegírónkat is ide sorolom. A szivárvány színei is együtt az igaziak… A másik titok, hogy igyekeztünk mindenben az elsők lenni. Mi adtuk ki az első magyar rocklemezt, amely egyetlen csapat nevéhez fűződik (Trombitás Frédi és a rettenetes emberek – a szerző), később az első CD-t és DVD-t is. Elsőként kértünk fel festőművészeket lemezborító-készítésre: Szász Endrét az Éjszakai országúthoz, míg Gyémánt László az Omega XI. albumon festette meg a portréinkat. A miénk volt az első koncertlemez, az 1979: Élő Omega. Minket hívtak először külföldi turnéra – Lengyelországba –, mi kötöttük az első nyugati lemezszerződést. Az első hazai szuperkoncertek is a nevünkhöz fűződnek, komoly fény-, hang- és lézertechnikával. Az „úttörőségnek” persze nagy ára is volt, de azt mondtuk: kerül, amibe kerül!
 
Ha már első: hogyan jutott az első gitárjához?
– Magam vágtam ki bükkfából, szépen lelakkoztam, és mivel a Kandóba jártam, szerettem az elektrotechnikát, így a hangszedőt is magam készítettem – tizenhat évesen… Egyébként gitározni korábban tanultam meg. Eredetileg artistaképzőbe jártam, Somló Tamással együtt. Akkor már zongoráztam, és a zeneelméletet is jól ismertem. Először trombitát adtak a kezembe, az nem jól ment. Aztán Domonkos Zoltán egy klasszikus gitáron megmutatta az első akkordokat, hogy gyakorolgassam. Az viszont jól ment… Végül is azért rúgtak ki, mert ugró artistát szerettek volna nevelni belőlem, én meg zenei vonalon akartam maradni.
 
Saját dalai közül melyiket tartja a legkedvesebbnek?
– Mindenképpen az Időrablót! Nyugat-Európában, Dél-Afrikában, Portugáliában már a listákat vezette, itthon viszont csak lassan ért be. Nyugaton underground zenekarnak számítottunk, és a fordításszövegnek kemény mondanivalója volt. Az angol változat címe Kártyavár, és olyanok hangoznak el benne, hogy valaki eldobja a félbeszakadt párttagkönyvét – szerencsére itthon nem figyeltek fel rá. Az utolsó lemezen pedig, amit nagyon szeretek, a Végül ez a tangó a kedvenc.
 
omega2
Molnár „Elefánt” György
 
Nagyon más a nyugati rockélet, mint a hazai?
– Nagyon. Ott a rock egésze beleivódott a társadalomba, itthon egyáltalán nem. Az elzártság évei után jöttek a kereskedelmi rádiók, amelyek egy szűk ízlésvilág igényeit elégítik ki, sok műfaj mintha nem is létezne. Nyugat-Európában ha egy mai srácnak azt mondod, Roll Over Beethoven, tudja, kiről beszélsz. Magyarországon hiányoznak az átfogó rocktörténeti ismeretek. Ezért én leginkább az osztrák Ö3 rádióadót hallgatom, amely egyetemes rockkultúrát közvetít.
 
Jár mások koncertjeire?
– Akik manapság jönnek, kevéssé érdekelnek. Legutóbb, talán két éve, Paco de Luciát láttam, nemrég Nick Cave-et. Inkább múzeumokba járok.
Az Omega tagjai sokféle vállalkozásba belevágtak: szállítás, stúdió, képkereskedelem és így tovább. Ön mivel tölti a napjait?
– Nem árt, ha az ember több lábon áll. Erikkel, a testvéremmel először újságkiadásba kezdtünk, később az Omega Tabac Kft. keretén belül dohánykereskedelemmel foglalkoztunk, most meg az M-Music nevű kis zeneműkiadó kft.-t vezetem, és számokat írok másoknak, főleg külföldre.
 
Belépett a hatvanasok korosztályába. Milyen érzés?
– Minden új napnak örülök. Tisztában vagyok vele, hogy csak addig lesz egzisztenciám, amíg aktív vagyok. A kondícióm jó, de nyugdíjra alig számíthatok, mert például a jogutód nélkül megszűnt ORI nem fizette be utánunk a levonásokat. Most folyik egy próbaper, közösen lépünk fel egymás érdekeiért.
 
Szép ez az összetartás! A családon belül is megvan ugyanez?
– Nagyon örülök, hogy a házunkban együtt tudunk élni, mi, a testvérem családja és az édesanyám. Az utóbbi időben történelem szakos bölcsész és egyben EU-tanácsadó feleségem, illetve egy kétéves és egy két hónapos kisfiú tölti be az életem. A gyerekek miatt figyeltem fel arra, hogy mostanában mennyit fejlődött a kerület! Kulturáltak a játszóterek, a MOM-nál WC, pelenkázó is van, meg védőkorlát sok helyütt. Az viszont bosszant, hogy a járdák hepehupásak, púposak; néhány helyen nem megfelelően töltötték vissza a földet, pedig előtte még jó volt, amit az önkormányzat csináltatott. A slendrián munkát sem a zenében, sem a járdánál nem szeretem…
 
Muzsay András