Jankovics Marcell: „A fény ünnepe is”

A karácsony ma már elsősorban a gyerekek ünnepe, de az volt nekem is, amíg apámat le nem tartóztatták. Nálunk ő volt az „angyal”. Kedves és szép emlék a számomra. Az 1941–45 közötti karácsonyokról nincs emlékem. Az 1946–49-es esztendők karácsonyai az emlékeimben egyetlen ünnepi hangulatélménnyé állnak össze. Közülük csak egy év „ugrik be” tisztán, amikor apámnak nem sikerült mennyezetig érő fenyőfát vásárolnia, ezért kettőt hozott haza, egy nagyobbat a nővéremnek és egy kisebbet nekem. Az ajándékok is a fák szerint voltak elosztva. Sakkot és futball-labdát kaptam, meg a Robinson Crusoe könyvet. Másnap, az unokasógorommal játszottam életem első sakkjátszmáját – sejthető eredménnyel… Apám katolikus volt, anyám és nővérem evangélikus. Api vitt el a misére, és amikor a prédikáció után mindenki letérdelt, mi is követtük a többieket.
Az ünnepi történet valójában a Mikulás napjától indult, az advent heteivel egybefonódva. Soha nem feledem el, amikor életemben először megpillantottam magát a Mikulást, a Vérmező túlsó oldalán. Minden úgy történt, ahogy a könyvekben volt megírva – a piros köpeny a fehér prémszegéllyel, a hasonló stílusú sipka, a vállán átvetve a karácsonyfa. Akkoriban nem voltak még Mikulás-reklámok, vásárlóközpontok, így nekem, az öt-hat éves kisfiúnak ő volt az „igazi” Mikulás.
A karácsony közeledtének megvolt a koreográfiája. December elején misztikus dolgok kezdtek történni. Fenyőágacskákat dugott valaki a képek mögé, az ágyamban angyalhajat találtam. Összenéztünk a nővéremmel: „Az angyalkák jártak erre!”
Egy napon zárva találtuk a társalgó, régiesen szólva az „úri” szoba ajtaját, így csak a nagymama hálóján keresztül juthattunk ki a hallba. Mi történik? „Az angyalok tevékenykednek odabent” – jött a felnőttek válasza. Karácsonyeste a cselédszobába tuszkoltak bennünket. Apám később belábujjhegyezett, és titokzatos arccal odasúgta nekünk, hogy lépteket hallott a bejárati ajtó felől. Azon a bizonyos kerülő úton a gyerekszobában gyülekeztünk anyámmal, a nagyszülőkkel és a vendégekkel. Hallottuk a kisharang hangját, kinyíltak a szárnyas ajtók, és csodálatos ragyogás töltötte be az előteret. Az én feladatom volt, hogy letérdeljek a fa előtt és hangosan elmondjam a Miatyánkot. Apám magyar–lengyel zászlódíszbe, piros-fehér-zöldbe öltöztette a fát, mivel megtartottuk mindkét nemzet tradícióit. Kibombázott, velünk lakó nagymamám készítette a szaloncukrot, Api kis kosárkákban datolyát függesztett az ágakra, színes üveggömbökkel díszítette a fát. Lobogott a gyertyák lángja, sziporkáztak a csillagszórók.
Tízéves koromban, miután elvitték apámat, minket meg kitelepítettek, azt mondta anyám: „Fiúkám, mostantól te vagy a családfő, neked kell díszítened a fát!” Azóta is én csinálom, minden évben, akárhol élek, azzal a különbséggel, hogy üveggömbök helyett gyümölcsöt aggatok fel. Az én fámon mindig megtalálható a magyar címer, nemzetiszínű szalagocskákkal, annak emlékére, hogy a magyar keresztény állam is karácsonykor született, Szent István koronázásával.
Amire a legbüszkébb vagyok, az a saját készítésű pulykám. Kiszedem a hátcsontokat, megspékelem füstölt zsírszalonnával, besózom, s megtömöm almával, tokaji aszúban áztatott aszalt szilvával és gesztenyével. Egészben sütöm három órán át, de nem csomagolom fóliába, ahelyett locsolgatom, először vízzel, majd a tepsi alján összegyűlt lével, végül az aszúval, amit a szilva nem szippantott fel. Omlós és ropogós, puha és szaftos csoda lesz belőle. Mandulás-mazsolás rizs a köret hozzá.
Számomra a karácsony a fény ünnepe is. Tudják, hogy a fenyő és a fény szavak etimológiailag egy tőről származnak? Részben ennek a hasonulásnak köszönhetem, hogy ha valaki a karácsonyt emlegeti a jelenlétemben, lelki szemeim előtt annak a bizonyos aranyfényben fürdő kisgyermeknek a képe jelenik meg…