Monspart Sarolta: „A közös ünnep öröme, még ma is a régi”

Ha most visszagondolok a gyerekkoromra, az a karácsony jut eszembe, amely előtt édesanyám hirtelen nagyon beteg lett. Ez az ötvenes évek elején történt, nagy szegénységben éltünk, és bár gyerekként nem szívesen, de megszoktuk, hogy az ajándékot otthon leginkább a szeretet pótolja – amit egy kisgyerekkel nem könnyű elfogadtatni, főleg ha azt látja, némely osztálytársa mennyi mindent kaphat.
Egy ilyen, szintén szegény karácsony előtt került édesanyám kórházba, az állapota vészesen romlott, már papot is hívtak hozzá, és az utolsó kenetet is megkapta – bár ő azt mondta a papnak, ha a Jóisten mégis megsegíti, hálából lesz még egy testvérünk. Rövidesen javult az állapota, és az ünnepekre már haza is jöhetett a kórházból. Soha nem felejtem el, hogy a rokonság és szüleink barátai micsoda erővel fogtak össze, hogy a tragikusnak induló karácsonyunkat széppé varázsolják: rengeteg ajándékot összehordtak nekünk, akkor kaptuk meg az első mackóruhánkat, esőkabátunkat is. Mi, gyerekek, nagyon boldogok voltunk, fel sem fogtuk az értelmét annak, mi is az utolsó kenet, és hogy akár el is veszíthettük volna az édesanyánkat, csak örültünk a sok szép holminak – s egy évvel később a kisöcsénknek.
Ma már a szüleink sajnos nincsenek velünk, gyerekkorunk a távoli múltba vész, de a közös ünnepek öröme még ma is a régi. Nekem, a legidősebb testvérnek, kötelességem, hogy összehívjam, egybefogjam a családot. Karácsony másnapján szoktunk összegyűlni – a négy Monspart testvér, az összesen tíz gyerekünk és a négy, jobban mondva négy és kétszer fél, jövőre már hat unoka. Nem csapunk lakomát, addigra úgyis mindenki eltelik az előző napok finomságaival. Nem az evésért vagy az ajándékozásért gyűlünk össze, hanem azért, hogy együtt legyünk, s örüljünk egymásnak és a legkisebbeknek.