„Csikar”, az örökifjú futball-legenda

Az ajtóban vár rám. Kezet fogunk, megkérdezem, hogy van.

– Hogy lennék? Nyolcvankét évesen? – kérdez vissza.

– És milyen volt a tegnapi meccs? – érdeklődöm némi ugratással, amíg a tiszteletemre megterített étkezőasztalhoz vezet, hiszen tudom, kikapott az MTK, immár zsinórban negyedszer otthon.

– Ezt biztos magának készítették ide – mutat a pogácsákra és más finomságokra, ám a kérdésemre csak mosolyogva legyint. Azt mondja, inkább nem mond semmit, nem akar senkit megbántani. Persze ő tudja, hol a hiba, de direkt nem jár be a csapat öltözőjébe, legfeljebb csak ötévenként egyszer. Pedig rajong a klubért a mai napig. Büszke is rá, hogy az ország legelső labdarúgó-akadémiáját az MTK róla nevezte el.

– Ez már nem az a foci – teszi azért hozzá. – Mi még a grundokon kezdtük mezítláb, és meghaltunk a pályán. Persze ez más világ, nekünk még a sport, a futball volt a kiemelkedés a szegénységből, sokszor a nyomorból. Ha nincs foci, lehet, hogy az egész életem kocsmában töltöm el, tán már nem is élnék. Én is ennek a játéknak és persze az MTK-nak köszönhetek mindent. Azt láttam vidéki proli gyerekként, hogy a jobb családból való városi értelmiség a könyvek által válik azzá, ami. Így én is elkezdtem olvasni, pedig amikor felkerültem Pestre, írni is alig tudtam. Aztán én lettem az Aranycsapat szellemi vezetője!

Nevetve és kíváncsian néz rám, megértettem-e a tréfát. Ám a biztonság kedvéért inkább elmagyarázza:

– Merthogy a többiek nem nagyon olvastak. Én pedig már túl voltam Márain és Thomas Mannon is.

Még most is zrikálja a játékostársakat. Úgy, ahogy azt tették egymással, amikor még együtt voltak. Hallgatom a legendás történeteket a régi nagyokról. Nagy mesélő, jó humora van, nem lehet komolynak maradni a társaságában.

– Amit én elértem, azt rajtam kívül a világon nagyon kevesen érték el. Mert én nem tudtam ám levenni a labdát! Tőlem mindig elpattant vagy egy méterre... Puskás szórakozott is velem, amikor a tréningeken az átíveléseket gyakoroltuk. Mellettem állt, és amikor jött felé a labda, odaszólt nekem: „Csikar, figyelj!”. És kinyújtotta a lábát, a labda pedig pont a cipőjére érkezett, és ott is maradt. Ezt még fokozta is, mert tettetett csodálkozással nézte meg a csukáját: „mi van, valaki csirizt kent rá?”. Viszont én a pályán mindig győzni akartam. Ezért voltam jó.

Meg persze még sok minden másért, például a híres, Csikar-szögből leadott kapura lövések miatt. Kíváncsi voltam, maradt-e benne tüske a mellőzésért, amiben Sebes Gusztáv többször is részesítette. Hogy nem léphetett pályára az évszázad mérkőzésén, sőt nem is nevezték, ahogy az 1954-es vb-re sem.

– Nekem?! Nem fáj – csodálkozik a kérdésen, és legyint rá. – Amikor 6–3-ra megvertük az angolokat, én azt a kispadról néztem végig, de elsőként rohantam be a pályára, és ugrottam Puskás nyakába, úgy örültem a győzelemnek. Én olyan válogatottban fociztam, amilyen a világon nem volt. Mert ennyi jó labdarúgó, mint itt Bozsik, Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor, sehol nem játszott együtt.

Miközben beszélgetünk, belép a nagyszobába a felesége. „Nagyon szép asszony volt”, mutat be vendéglátóm Éva néninek. Pedig nemcsak volt, most is az. Nehéz elhinni, hogy már 79 éves. Pajkosan évődnek, mire bizonyítandó igazát, „Csikar” bácsi elmegy egy régi fényképért, amely egy gyönyörű fiatal lányt ábrázol. Ám felesége csak nevet a súlyára tett megjegyzéseken is, nem lehet megsérteni. Hatvankét éve házasok, a szeretet és a megbecsülés ott vibrál közöttük.

Pedig a híres labdarúgó mellett nem volt egyszerű az élet: edzések, meccsek, a sok utazás. Csak ’56-ban vesztek össze. Éva néni kint akart maradni, Karcsi bácsi nem. Ahogy később sem tudta itt hagyni az országot. Amikor ki akarták csábítani Amerikába, inkább elment otthonról, hogy ne találkozzon azzal az emberrel, akinek a szemébe nem tudott volna nemet mondani. 1956-ban még a semmit hagyták volna itt. Később már egy presszót és egy butikot, amit Éva néni épített fel a semmiből. Mert nem akart egész életében csak a Sándor „Csikar” neje lenni. Hát lett belőle a hatvanas-hetvenes évek hazai sztárjainak első számú öltöztetője.

– Gyilkos módon dolgozott! – bólint a futball-legenda a felesége felé. – Mellette most sincs gondom semmire. Tudja, mit akarok enni, anélkül, hogy kérdezné. A ruháimat is ő veszi. És mindegyik kék – ezen nagyot derül –, mindegyik kék!

– Kíváncsi arra, hogy él? – kérdezi Éva néni, és felkísér Sándor Károly szobájába. Az egyik falat hatalmas könyvespolc foglalja el, érmek és relikviák törik meg a rendet. A dicsőséges múlt. Beköttetve is. Mindegyiken arany betűkkel: CSIKAR. A feleség gyűjtött össze minden újságot, fotót és cikket, amiben a 37 éves koráig aktív futballista szerepelt.

– Tényleg, hogyan lett Csikar? – próbálok a többféleképpen magyarázott titok végére járni, amikor visszatérünk.

– Fogalmam sincs róla! Valami jó sztorit ki kellett volna találni erre harminc-negyven évvel ezelőtt, de most már késő – válaszol hatalmas kacagással. – Már a móravárosi csapatban is így hívtak. Erről nem tud jópofát írni. De cserébe elmondok egy másik sztorit, amit lehet, még senkinek sem meséltem. El sem hitték volna… Nézze a lábam! – húzza fel a nadrágja szárát a legendás jobbon, amit fehér hegek díszítenek. – Tizenhárom éves lehettem, amikor beugrottam az áradó Tiszába egy hídról. Egyenesen egy sodródó ajtó üvegablakába. Le akarták vágni a lábam, de anyám nem engedte. Nem bölcsességből, féltésből. Ez a lábam rövidebb is kicsivel, és nem is tudom úgy terhelni. A másik, látja, bírja a súlyom – teszi hozzá, és elkezd ugrálni a bal lábán, mintha nem is 82 éves lenne. – Tessék, az előbb kérdezte, hogy vagyok. Írja meg: ha nem hagyja abba, még ma is focizhatna! Nekem csak a fejemmel van baj, egyébként jól vagyok.

Hirtelen nagyot dörren az ég, mennem kell. Rájövök, több mint három és fél órája hallgatom a világ egyik legjobb mesélőjét, aki néha már feledékeny. Sándor Károly utamra bocsát, kezében már újság. A felesége azonban a kapuig kísér. Mutatja a kertet, a virágokat, amelyeket gondoz, megtudom, hogy még mókusaik is vannak. A kertajtóban azonban visszafog:

– Írja meg, ha nem lenne ilyen szép a házasságunk, amilyen, akkor is jó lenne, hiszen az a szeretet, ami árad felé a mai napig, átmelegíti az ember szívét, és továbbszáll a családra is! Ő egy nagyon jó ember. Kicsit nehéz természete van ugyan, de szeretjük egymást hatvankét éve. És mindketten imádjuk a fiunkat, ő a mi büszkeségünk.

Kálmán Alida