A tánc összetartó lendületében
„Még iskolába sem jártam, amikor nagyapám megtanított néhány lépésre. Sokszor gondoltam azt, de jó lenne, ha olyan kiváló táncos lennék, mint ő!” A földgolyó minden táján tanítványok és követők ezrei igazolhatják: sikerült. Timár Sándor méltó módon ápolja a családi örökséget, neve fogalom a néptánc világában. Rengeteg díja, kitüntetése mellett immár a Hegyvidék díszpolgárának is vallhatja magát.
Amikor becsöngetek a Virányos úti kertkapun, még félútig sem érek, kipattan a bejárati ajtó. Timár Sándor huncut mosollyal üdvözöl, és azonmód körbevisz a házában. Büszkén mutogatja meg számtalan táncos „trófeáját” – Magyar Örökség-, Erkel-, Állami-díjas, Érdemes művész –, de mindenekelőtt a legutóbbit: a Hegyvidék díszpolgára kitüntetést. És persze szemrevételezzük élete és kitartó néptáncgyűjtő munkája megannyi apró gyöngyszemét, emlékét is: könyvtárnyi kötetet, filmet, kazettát, DVD-t és CD-t.
Mire rákérdezhetnék, honnan a hatalmas vonzódás a néptánchoz, már mutatja is a bagi és kartali, lent, illetve fent hangsúlyos csárdáslépés különbségét. Közben magyarázza: a bagiak és a kartaliak képtelenek eltanulni egymás tánclépését – igaz, azok nem is könnyűek –, mindegyik járja a magáét, az van a vérében.
Timár Sándor Szolnok közelében, Ugar tanyán született – mint elmondta, akkor még élénk volt arrafelé a néptáncélet. Ő a Galga-vidéki, bagi, hévízgyörki, kartali falvak táncait ismerte meg először a nagyapjának köszönhetően.
– Jó alapokat kaptam tőle. Nagyon ügyes volt, valamicskével alacsonyabb, mint én – és már mutatja is a kinagyított, kissé megbarnult fotót a falon. Ő készítette.
A második „tánclépést” már a középiskolában tette meg. Amikor édesapja felkerült a kuláklistára és belátta, hogy fiának nem érdemes a mezőgazdasággal foglalkozni, beíratta a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumba.
– Egyik nap a lépcsőn lefelé menet ritmusos dobogásra figyeltem fel. Követtem a hangot, az iskola cserkészei épp népi táncot próbáltak. „Gyere, állj be közénk!” – mondták.
Hamarosan az élcsapatba került, olyan jól ropta. Érezte, a táncról nem képes lemondani – de közben orvosnak készült. Kitűnő tanulmányi eredményei dacára nem vették fel, ahogy a másodikként megjelölt Színház- és Filmművészeti Főiskola koreográfus szakára sem. Az énektanára Bartókról és Kodályról írt egy kis könyvet, ez volt a második ok, amely arra ösztönözte, hogy a táncot válassza.
Felköltözött Budapestre. Eleinte a Ferencvárosban lakott, majd több helyen megfordult albérletben, de nyomasztották a sötét belső udvarok, a szürke házfalak, a lombtalan utcák. Nem szerette a fővárost.
– Valamivel lakájosabb környék volt a pesterzsébeti Csili, ahol a SZOT Művészegyüttes próbált. Ennek és a Budapest Táncegyüttesnek lettem a szólistája tényleges szakmai pályafutásom kezdetén. Két néprajzos példaképet ismertem meg: Molnár Istvánt, az együttes vezetőjét – a kolozsvári származású, sokoldalú, nagy tudású, Párizst megjáró kiváló táncost, sportolót –, valamint Martin György egyetemistát. Előbbitől a táncot, a koreográfiát tanultam el, utóbbitól a néptánc- és népzenegyűjtést, -elemzést, a terepjárást.
Csak egy évet akart eltölteni az együttesben, de három esztendő lett belőle. Bejárta Erdélyt, a Felvidéket.
– Szinte megbabonázott a „tiszta forrás” gazdagsága, színessége. A néptánc minden porcikámba beépült – mondja jókedvűen, szeretettel a hangjában.
A SZOT Művészegyüttes, amely a mester szerint jó szellemű csapat volt, 1955-ben pénzügyi okok miatt megszűnt. A Vegyipari SZOT együttesbe hívták tanítani, amit el is vállalt. Ebből a társaságból alapította meg 1958-ban a Bartók Béla Táncegyüttest, amelynek huszonkét éven át művészeti vezetője és koreográfusa volt.
A próbák Budán, a Toldy Ferenc Gimnáziumban zajlottak. Egy napon megjelent ott egy fiatal lány.
– Ügyesen táncolt! – emlékezik vissza csillogó szemmel Timár Sándor. – Mindig magam elé engedtem, úgy figyeltem, hogy járja.
Timár Böske azóta társa a táncban, a tanításban és az életben is: öt gyermekük édesanyja. Számtalan fotó örökíti meg őket, azt a kivételes, összetartó lendületet, amit e két ember páros tánca tükröz.
Timár Sándor nevéhez fűződik a hetvenes évek legendás táncházmozgalmának elindítása, amelynek közkedvelt, népszerű mesterévé vált. Martin György egyszer két fiatalemberrel állított be, Halmos Bélával és Sebő Ferenccel. Ettől kezdve élő népzenére táncolhattak! Mire a két zenészt Japánba hívták, addigra kialakult a színvonalas utánpótlás: a Téka, a Muzsikás együttes, és még sorolhatnánk. A közös tánc szeretete újabb alkotó közösséget teremtett, immár országos méretekben.
Hosszú időn keresztül vezette az Állami Balett Intézet néptánc tagozatát, 1980-tól tizenhat esztendeig pedig a Magyar Állami Népi Együttes művészeti igazgatójaként és koreográfusaként tevékenykedett. Több kiváló táncos generációt nevelt ki a szakmának. Aztán 1993-ban újabb fordulat következett.
– Már javában Virányoson éltünk a gyermekeinkkel, a virágzó hegyoldal, az ősfás kertek, az utcák hangulata a régi tanyasi világra emlékeztetett. Böskével létrehoztuk saját társulatainkat, a Csillagszemű Gyermektáncegyüttest és a Timár Kamara Táncegyüttest.
Mészáros Géza festőművész ötlete volt a találó elnevezés a ma mintegy 600 gyermeket számláló együttesre. A Virányosi Közösség Házban kaptak próbatermet, közel az otthonukhoz Kell-e ennél jobb helyszín?
– A hosszú évek gyűjtőmunkája, a táncok betanítása során kialakult családias közösségek világossá tették a számomra: a tánc épp olyan része a nemzeti kultúrának, mint a zene, az ének vagy az anyanyelv. Nagyon fontos, hogy a kisgyermekek minél előbb kapcsolatba kerüljenek vele. Egy-egy idősebb táncos, vagy Böske vezetésével, hasonlóan a beszélt nyelvhez, mindent átadunk az ősi hagyomány szerint. Fontos, hogy a tánc mint megélt tapasztalat épüljön be az életünkbe.
Az elv tökéletesen beigazolódott, a magyar művészet és kultúra erősítése elismeréseként 2006-ban elnyerték a Prima Prissima-díjat.
– A tánc fegyelemre és alkalmazkodásra neveli az apróságokat. Nem rángatják, taszigálják egymást, a fiúk forgatják a lányokat, s amikor a másikra néznek, abban érzelem van. Tudnak bánni egymással.
Timár Sándornak több ezer tanítványa és követője van szerte Európában, de az Egyesült Államokban, Brazíliában és Hongkongban is számos növendéknek adta át tudását az idők során. Legjelentősebb külföldi műhelye Japán, ahol több mint harminc éve rendszeresen vezet kurzusokat.
– Az ősszel hetvennegyedik alkalommal megyünk oda – meséli. – Legutóbbi műsorunk láttán a japán császárné szinte könnyekig hatva köszönte meg a csodálatos élményt, amit a magyar néptánc megismerése jelentett a számára. Mondtam is idehaza: uraim, mi már kezdjük elfelejteni Európában egyedülálló, gazdag és sokszínű néptáncunkat, de sebaj, a japánoktól visszatanulhatjuk!
Járay Mari