Bigyó bohóc Piafot énekel

Zavarja, hogy még mindig ezzel a szereppel azonosítják? – kérdezem, ahogy elhelyezkedünk a kényelmes kis kanapén.

– Nem, egyáltalán nem – mosolyog – Valószínűleg ez már így is marad. De azért örülök, hogy vannak újabb dolgok is, amire büszke lehetek, és amiről eszébe juthatok az embereknek.

Ez volt az első filmje?

– Igen. De nem az első szerepem! Művészeti oviba jártam, és a Harlekin gyerekszínházban játszottam előtte. Nem akartak belőlem színészt faragni, csak anyu látta, hogy élvezem a színházasdit, beíratott, hogy kiéljem magam. Itt figyelt fel rám Gárdos Péter, a film rendezője.

Vannak emlékei a forgatásról?

– Persze, hiszen nyolcéves voltam, csak jóval kisebbnek néztem ki. Nagyon élveztem, jó volt a hangulat, mindenki szeretett bennünket, gyerekeket. Klassz játéknak tűnt, nem munkának. Csak később, kamaszként tudatosult bennem, hogy úristen, kikkel is játszottam együtt! Garas Dezső, Törőcsik Mari, Hernádi Judit, és a kisebb szerepekben is egytől egyig nagy színészek... De nyolcesztendősen nekem mindenki haver volt. Törőcsik Mari rengeteget foglalkozott velünk, sokat mesélt, olyan volt, mint egy nagymama. Egyedül Garas Dezsőtől féltem kicsit, mert ő nagyon pontos, munkamániás ember – egyébként szintén roppant kedves –, csak nem fért bele a világképébe, hogy mi felborogatjuk a lámpákat, és olyankor szigorú volt.

Halk trappolás üti meg a fülünket. Eszter elhallgat, és az ajtó felé néz. Egy kócos kis fej jelenik meg óvatosan a nyílásban. Ugyanolyan hatalmas és pajkos szemek néznek a lehetetlenül göndörödő fürtök közül, mint amilyen Eszteré volt kiskorában. Ő Gáspár Dorka, három és fél éves, kiscsoportos óvodás, akinek igazából most aludnia kellene. Anyukája megengedi neki, hogy megnézzen, aztán visszaküldi az ágyba.

Gyerekként keresett színész volt – folytatjuk gyorsan, mert ha felébrednek a kicsik, nem lesz ilyen nagy a csend. – Sokat szerepelt filmekben, tévében, rádióban, színházban. Utána?

– Utána felnőttem. És bár el sem tudtam képzelni, hogy ne színész legyek, megkaptam az első pofont az élettől: nem vettek fel a színművészetire. És azok utasítottak el, akikkel együtt játszottam, akik azt mondták, milyen tehetséges vagyok! Én pedig vérig sértődtem, és elhatároztam, színház közelébe ezentúl nézőként sem megyek. Sőt, egészen mást csinálok, bosszúból. Bementem a könyvtárba, levettem a polcról a felvételi tájékoztatót, hogy ahol felütöm, oda felvételizem. Szerencsém volt, hogy nem a mozdonyvezető szaknál nyílt ki, mert tudom, végigcsináltam volna… Ehelyett a Pető Intézet neve volt, amit megláttam. A maximális pontszámon felül jutottam be a konduktorképzésre. Attól a perctől hiszek abban, amit sorsnak, őrangyalnak, vagy bárminek is hívnak, hiszen ez életem egyik legjobb döntése volt. Egyrészt, mert a Petőben tanulóként és dolgozóként eltöltött évek jobbá tettek, nagyon sokat adtak. Másrészt pedig ha felvesznek a színművészetire, nem biztos, hogy ilyen ember lennék, mint most. Gyerekként és kamaszként az akkori körülmények között felkapott sztár voltam, és nyilván ez azzal is járt, hogy olyan manírokat vettem fel, amelyek nem álltak jól. Pont az a természetesség veszett el belőlem, ami a Szamárköhögés idején még megvolt. A sikertelen felvételi és utána a Pető Intézet visszarántott. Megtanultam – amit valószínűleg előtte is tudtam, csak elfelejtettem – hogy miről is szól az élet, sőt a színészszakma. Tudom, fura, hogy erre a Petőben jöttem rá újra. De ott nagy szükség volt az erőre és a kisugárzásra, mert el kellett hitetni a gyerekekkel, hogy meg tudják tenni azt, amire addig nem voltak képesek, még ha az egy aprócska lépés is. Olyan fantasztikus küzdelmeket láttam, amikkel ők saját magukon túlléptek, hogy aki ezt megtapasztalja, utána nem tud, nem is mer semmi hamisságot tenni!

Nagy érzelmekkel beszél élete e szakaszáról. Miért fordított hátat ennek mégis?

– Nem fordítottam hátat. Mint ahogy a színészetnek sem a petős évek alatt, hiszen rádióztam, szinte végig. Egyszerűen csak eszébe jutottam valakinek. Megcsörrent a telefonom, és az Óz, a nagy varázsló Dorkájának szerepét ajánlották fel. Nagyon gyorsan azt mondtam, hogy igen. És ez megint valamilyen jel volt a sorstól. A nagyobbik lányomat ezért is hívják Dorkának, mert az a szerep egy csoda volt nekem akkor, és mert szerettem volna, ha olyan szeretettel és barátokkal teli kislányként megy végig ő is az életen, mint az Ózban Dorka a sárga úton. Visszatértem a színpadra. Egy darabig még párhuzamosan ment a kettő, aztán a konduktorság kicsit háttérbe szorult. Ám a mai napig úgy érzem, két életem van. Mindig azt akartam, hogy a gyerekekkel való foglalkozás és a segítő munka az életem része legyen, és fonódjon össze a színházzal. Aztán újabb jelet küldött a sors: találkoztam egy barátnőmmel, aki elkeseredett volt, mert nem sikerült egy felvételije. A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál járt, s biztatott, hogy próbáljam meg én is. Elmentem, és 2002 óta dolgozom velük mint dr. Bigyó. Kórházakba járunk, hogy megnevettessük a beteg gyerekeket, és ezzel segítsük a gyógyulásukat. Mert segítjük, ezt már vizsgálatokkal is bizonyították.

És ha egy üres ágyat találnak?

– Akkor továbbmegyünk – kicsit elhúzza a száját, de megmagyarázza. – Dr. Bigyónak mindig a jót kell megtalálnia mindenben, és a többi gyerekkel kell törődnie. Kárász Eszter utána kibőgheti magát, ahogy meg is tette már párszor. De mindig feldolgozom, és megpróbálom nem hazahozni a szomorúságot.

Ebben a pillanatban a kert felől hallunk hangokat. Eszter talpra ugrik: felébredt a kicsi is, aki mindig a szabad levegőn alszik délutánonként. Hamarosan visszatér egy meglehetősen álmos, cumizó aprósággal. Így megismerkedhetek Jankával, aki másfél éves, és láthatóan egyáltalán nem örül annak, hogy valami vagy valaki felriasztotta.

A nyüzsgés kicsalja Dorkát, aki fülig érő szájjal veszi birtokba a szobát és az anyukáját. Már-már úgy tűnik, vége az interjúnak, amikor megcsörren a kulcs a zárban, és a két gyerek „Apa!” kiáltással ráveti magát az érkezőre. A férj, Gáspár László azonnal segít, hogy folytathassuk a beszélgetést, és sütikészítés ürügyén kicsalja a lányokat. Eszter utánuk néz.

– Ahhoz, hogy mindezt lelkileg bírjam, hogy színészként továbbra is dolgozni tudjak, kell egy ilyen férj, aki azt is vállalta, hogy Jankával itthon marad gyeden.

Nehéz a visszatérés a szakmába a két gyerek és a kihagyott évek után?

– Azért dr. Bigyóként dolgoztam, és rádióztam is a terhességek alatt, a szülések között. De már Janka születése után vágytam vissza a színpadra. Persze nem könnyű. Nem olyan ember vagyok, aki portfoliókkal a kezében nyomul, és eladja magát. Azért kezdtem el összerakni a Piaf-estemet is, hogy megmutassam, mit tudok. Jönnek a felkérések, egyik fellépés a másik után.

Mindezek mellett hogyan marad ideje még táncolni is?

– Jaj, igen, a tangó, a nagy szerelem! Szó szerint is, hiszen ennek köszönhetem, hogy megismertem Lacit. Igaz, erre a nagy eseményre mindketten másképp emlékszünk vissza, de a lényeg a végeredmény – int a két vidáman kacagó kislány és a tésztát gyúró férje felé. – Egyébként tanítjuk is már az argentin tangót!

Hatalmas energiája van: család, tánc, színház, fellépések, Edith Piaf, rádió, beteg gyerekek – és óvodások is, mert kiderül, Eszter több helyen zenés drámajátékot tart ovisoknak. Végül csak bejutott a színművészeti főiskolára, drámapedagógus diplomája van. Látszik rajta, vidám, kiegyensúlyozott, kerek az élete. Mikor ezt mondom neki, vigyorogva bólint.

– Ez a hely is, ahol most élek, azt igazolja, hogy tényleg minden körbeér. A Petőbe jártam, ami életem meghatározó része, az esküvőnket a Barabás-villában tartottuk, tanítottam a városmajori iskolában, a János kórházban feküdt a nagymamám, akit imádtam. Itt halt meg, és sokszor ránézek arra az ablakra, ahol utoljára láttam őt. Az, hogy végül itt fogok élni, teljesen valószínűtlen volt. Már túlhordtam Dorkát, amikor megnéztük ezt a lakást, nem is tetszett igazán, de rálegyintettem, mert akkor már csak a szülés foglalkoztatott. Laci átépítette, átalakította, és gyönyörű lett. Olyan, mintha egy erdő közepén élnénk…

Kálmán Alida