Báró Bánffy Dezső

Bánffy Dezső régi nemesi család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot Kolozsváron. A jogi egyetemet is szülővárosában végezte, majd Németországba, Berlinbe és Lipcsébe ment tanulni. Hazatérve megválasztották ispánnak, 1875 és 1890 között több vármegyében töltötte be a főispáni posztot, munkásságának elismeréseként Ferenc József Lipót-renddel tüntette ki.
A kortársaktól a „dobokai basa” elnevezést érdemelte ki, mivel mind az ellenzékével, mind a nemzetiségi törekvésekkel szemben keményen fellépett. 1892-ben indult először országgyűlési képviselőként a választásokon, és Szilágysomlyó választókerületéből sikerült is bejutnia a parlamentbe. A Szabadelvű Párt képviselőjeként 1895-ben miniszterelnöknek választották meg.
Négy esztendővel később kénytelen volt lemondani: ennek oka az úgynevezett „ischli klauzula” volt, mely szerint 1898-ban egyoldalúan meghosszabbították volna az osztrák–magyar gazdasági kiegyezést. A tiltakozó ellenzék az utcára vonult, és obstrukcióval megbuktatta a Bánffy-kormányt (Bánffy Dezső utódja Széll Kálmán lett). Ezt követően sem vonult vissza a közélettől, országgyűlési képviselőként továbbra is részt vett az ország irányításában, sőt haladó eszméiről téve tanúbizonyságot 1910-ben az általános választójogért küzdő Választójog Országos Szövetségének elnöki tisztét is betöltötte.
A nemzetiségi kérdésről meglehetősen merev álláspontja volt, amelyet ki is fejtett A magyar nemzetiségi politika című munkájában. Az egyházi életből is kivette részét: a református egyház erdélyi kerületének főgondnokaként, az egyetemes református konvent és zsinat világi elnökeként tevékenykedett.

1911-ben hunyt el, és hogy szélsőséges gondolatai ellenére kora egyik kedvelt politikusa volt, azt bizonyítja, hogy már halála évében utcát neveztek el róla (a Városmajor utcát és a Gaál József utat összekötő, korábban névtelen szakaszt). Az 1950-es évek elején neve nemkívánatossá vált a fővárosi utcanevek között, ekkor Acsády Ignác utcára keresztelték át a közterületet.

B. A.