Kábítószerrel kiváltott skizofrénia

Első munkahelyem 1990-ben egy nevelőotthon volt, ahol kamasz fiúkkal dolgoztam. Ahogy jobban megismertük egymást, a fiúk egyre őszintébbek lettek. Néhányukkal kifejezetten jó viszonyunk alakult ki, és tulajdonképpen rajtuk keresztül értesültem arról, miféle drogok terjednek a fiatalok körében. Eleinte úgy tűnt, csak kipróbálják, mint egy eszközt a szórakozásra, de aztán hamarosan ijesztővé vált, amilyen mértékben megjelent a nevelőotthon életében az „anyag”. A fiúk problémásabbak lettek, nőtt az agresszivitás, egyre nehezebben értettem szót velük, akárcsak a kollégáim.
Voltak olyanok is, bár kevesen, akik egyáltalán nem próbálták ki, mert valamilyen gát alakult ki bennük. Nem volt fejlettebb egészségtudatosságuk, legtöbben dohányoztak és fogyasztottak alkoholt, de a drogokat elkerülték.
Géza, egyike a drog elutasítóinak, kifejezetten „hülyének” tartotta azokat a társait, akik ilyesmire adják a fejüket, és nem kis önérzettel jelentette ki, hogy ő bizony ilyesmivel sosem kísérletezik. Így telt el két év, a fiúk felnőttek, nagykorúak lettek, el kellett hagyniuk a kollégiumot, legtöbbször nem volt hova menniük, és teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy önállóan ellássák magukat, hiszen ezt senki nem tanította meg nekik.
Gézának is mennie kellett, és nem volt más lehetőség, mint egy utógondozó, ahova a nevelőotthonból nagykorúságuk miatt kikerülők tovább léphettek úgy, hogy benne maradtak a gyermekvédelmi rendszerben. Egy ideig még találkozgattunk vele és a többiek közül is néhány fiúval, de aztán az élet elsodort minket egymástól. Én is otthagytam a nevelőotthont, és egy pszichiátriai ambulancián kezdtem el dolgozni.
Nagyjából két év telt el, amikor az utógondozóban dolgozó szociális munkás megkeresett, hogy Géza szeretne találkozni velem. Kicsit furcsállottam, hogy akkor miért nem ő keres, de persze belementem. A rendelőben találkoztunk, hogy majd onnan elmegyünk valami barátságosabb helyre, de erre nem került sor. Bár nagyon megörültem neki, és láthatólag ő is nekem, de valami már az elejétől fogva nem stimmelt. Furcsa volt a beszéde, a mimikája, a gesztusai.
Aztán elkezdett beszélni arról, mi is a baj, és elmondta, hogy azt vette észre, állandóan figyelik és követik, szerinte most is kihallgatják őt a másik szobából, és addig nem is nyugodott, míg meg nem néztük, hogy az a szoba üres. Az emberek olyan furcsán néznek rá mindenütt, már nem is tud utazni, mert nem bírja a tekintetüket…
Ahogy hallgattam, egy pillanatig felmerült bennem, hogy csak viccel, tudja, hogy pszichológus vagyok, és szándékosan hozza ezeket a tipikus paranoid tüneteket, de aztán elmúlt az első pillanat, és maradt a keserű valóság, hogy Géza pszichiátriai értelemben beteg lett, s valószínűleg súlyos a diagnózisa. Visszavittem tehát az utógondozóba, és közben meggyőztem arról, hogy vesse alá magát egy orvosi vizsgálatnak. Nem volt könnyű, s amikor belement sem voltam biztos, hogy tényleg megteszi. Így aztán felhívtam a szociális munkást, elmondtam, miben maradtunk, és kértem, hogy kísérjék el a pszichiátriára.
A vizsgálat másnap megtörtént, és Gézát rögtön benn is tartották, én pedig néhány nap múlva meglátogattam. Még mindig elég zavart volt, de talán kicsit kevésbé, mint előzőleg. Beszéltem a kezelőorvosával, aki paranoid skizofréniát állapított meg nála, és a vérvizsgálatok eredményeképpen azt is kiderítette, hogy Géza az utóbbi időben jelentős mennyiségű kábítószert fogyasztott. Vagyis a tünetek valószínűleg a drogok hatására provokálódtak, de tudni lehet azoknál, akik erre fogékonyak, hogy a drogok újra kiváltják a skizofréniás állapotot, és néhány alkalom után már egyáltalán nincs szükség szerre, a skizofrénia stabilizálódik.
Egy darabig még bejárkáltam, és próbáltam megértetni vele azt, amit az orvosok is – hiába. Azt, hogy ha tovább kísérletezik az anyaggal, állandósul zavart állapota, amire tiszta időszakában ő is rálát. Aztán észrevettem, hogy már nem tudunk őszintén beszélni, hogy igazából nem is érdekli, mi lesz, csak az, ami van, és abban pillanatnyilag a legjobb: a drog meg a hozzá kapcsolódó társaság.
Mit tudtam volna felkínálni neki, ami ezt felülírja? Lehet, hogy lett volna valami, mindenesetre én nem leltem rá. Beszéltünk többször is a szociális munkásával, aki megértette, micsoda veszély a drogozás Géza számára, s megígérte, mindent megtesz, hogy megállítsa. Én meg belementem, megnyugtattam magam, hogy a kolléganő majd megoldja, meg persze ott van az egész egészségügyi apparátus, és egyébként sem én vagyok az illetékes, hiszen már rég nincs kapcsolatunk egymással. Szóval kiszálltam. Most sem hiszem, hogy akkor és ott tudtam volna egyebet is tenni, de a döbbenet és a tehetetlenség keserves érzése azóta sem változott.