Király-Kocsis Ibolya: „Csak úgy, hogy a gyerekekre mindig süssön a nap!”

Családi okok miatt nem újította meg idén lejáró igazgatói mandátumát, ezért az ünnepségen öntől is elbúcsúzott az önkormányzat. Ismerve a gyerekekhez, a hivatásához való erős kötődését, nem lehetett könnyű a döntés.

– Tényleg nem volt az, de adódnak olyan helyzetek az életben, amikor mérlegelni kell. Most is ez történt, és ha jobban belegondolok, nem is először, sőt, már a pályaválasztásomat is ez határozta meg. Édesapám gyógypedagógus, édesanyám tanítónő volt, én sokáig mégsem erre készültem. Belsőépítész szerettem volna lenni. Aztán rájöttem, ha mérnök leszek, nagyon kevés idő jut majd a családomra, ezért erről letettem. Ma már harmincéves a fiam, a nevelése szempontjából tényleg jónak minősült a döntésem.

Nemcsak a fia miatt, szakmailag is többszörösen beigazolódott, hogy jól választott.

– A logopédia hamar a hobbimmá vált, versenyekre jártam, díjakat nyertem. Elvégeztem a gyógypedagógiai főiskolát, és logopédusként kezdtem dolgozni, majd családgondozó lettem Csepelen, a Nevelési Tanácsadóban. A harmadik tanévben már Budafokon voltam logopédus, amikor megszületett Tamás – életem legszebb időszaka volt a vele gyesen otthon töltött néhány év. Utána a harmadik kerületben, a Miklós téri Kisegítő Iskolában kezdtem dolgozni, értelmi fogyatékos gyerekeknek kellett beszédet tanítanom. Akkoriban ez még nagyon ritka volt, nem látták értelmét – micsoda tévedése volt ez az oktatásirányításnak! Izgalmas kihívást jelentett, négy év után mégis felkerestem az itteni igazgatónőt, hogy átjönnék, ha lenne állás – a Kiss Jánosba járt az akkor már iskolás fiam, szerettem volna közelebb lenni a családhoz. Ennek huszonnégy éve, azóta is itt dolgozom. Már a második tanévtől kezdve rám bízták a fogyatékos gyerekek beszédhiba-javítását. Különböző szinten, de minden diákunk értelmi sérült, sokat kell nekik segíteni, hogy fejlődhessenek. Közben kerületi logopédus is voltam, 1996 szeptemberétől félállásban fővárosi gyógypedagógiai szaktanácsadó lettem, hat-hét gyógypedagógiai iskola általános szaktanácsadója és az egész főváros logopédiai szaktanácsadója is egyben. Három évvel később felkértek, hogy legyek az iskola igazgatóhelyettese, 2000-től egy évig megbízott igazgatóként, 2001-től pedig két cikluson át elfogadott igazgatói pályázat révén vezettem az iskolát. Közben a kilencvenes években induló egyesületek, civil szervezetek alapító tagjaként, szakértőjeként is tevékenykedni kezdtem.

Azt mondta, azért választotta a pedagógusi pályát, hogy maradjon ideje a családjára. Ennyi feladat mellett ezt hogyan tudta megoldani?

– Addigra már a fiam elmúlt húszéves. Amíg kicsi volt, neki volt több szüksége az időmre. Később több jutott a hivatásnak, a módszerek kutatásának is. A logopédia révén is mindig azokat az eszközöket kerestem, amelyekkel az értelmi sérült gyerekeknek lehet mind hatékonyabban segíteni. Ezért folyamatosan képeztem is magam, nemcsak szakirodalommal és tanfolyamokon, de a kollégák tanácsát is gyakran kikértem. Mindig kihívás volt számomra, ha egy súlyos esettel találkoztam. Igazgatóként, amikor az irányítás lett a feladatom, szintén az elmélet oldaláról próbáltam megérteni a dolgok hátterét, megtalálni a gyakorlatba átültethető válaszokat. Nem vagyok híve ugyanis a háziasszonyos megoldásoknak.

Az milyen?

– Felületes. Egy probléma kiragadásával keresi a megoldást, ami rövid távon eredményes lehet, hosszú távon azonban kevés, mert nem tud illeszkedni az összefüggések sorába.

Mi a gyógypedagógia lényege?

– A fejlesztés, a fejlődés segítése. Amíg például egy ép értelmű gyereknek egy óra alatt tanítok meg egy betűt, amit már le is tud írni, egy sérültnél ezt az időt nem látni előre. Lehet, hogy egy hét, egy hónap, lehet, hogy nem is sikerül, de a lényeg, hogy közben fejlődjön. Ehhez szeretet, végtelen tolerancia és empátia szükséges. A gyereknek percről percre éreznie kell, hogy előbbre jutott, mert ez nagy öröm és ösztönző a számára. Bíznia kell bennem, nekem pedig, a pedagógusnak, meg kell őriznem ezt a bizalmat – megőrizni, mert visszaszerezhetetlen. Nekem az édesapám a nagy példaképem, aki azt mondta, mindent csak úgy tegyünk, hogy a gyerekre mindig süssön a nap. Így nevelt bennünket is. Szigorúan bár, mégis melengető, odafigyelő szeretetben. Húgommal úgy nőttünk fel, hogy valóban éreztük: ránk mindig sütött a nap.

A. I.