Tokody Ilonával énekeltek

Tokody Ilona először ötévesen énekelt nagy nyilvánosság előtt, néptanító édesapja buzdítására a Piros rózsa… kezdetű népdalt adta elő egy május elsejei felvonuláson. „Nagymamám Gábor Áron egyenes ági leszármazottja volt, így édesapám révén erdélyi vagyok, ezért az ottani népdalokat is nagyon hamar megtanultam” – mesélte a Hölgy Kaszinó legutóbbi rendezvényén a Barabás Villában, amelynek nagytermét ismét zsúfolásig megtöltötte a közönség.
Néhány évvel később egy gyulai kórusfesztiválon miatta nyerte meg iskolája az első díjat. Énekesi karrierje ezzel el is dőlt, a kezdeti szülői aggodalmak ellenére egyenes út vezetett Budapestre, a Zeneakadémiára.
„Fiatalon sok tanára van az embernek – mondta beszélgetőpartnerének, Kondor Katalinnak –, de én soha nem bíztam azokban, akik csak dicsértek. A fejlődéshez jóindulatú, építő kritikára van szükség. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az akadémián azonnal megtaláltam a nekem való tanárt: Berdál Valit. Nem kértem, hogy hozzá kerülhessek, csak hittem benne, hogy így lesz. Később a szerepekkel is így voltam, soha nem kértem egyiket sem, de hittem abban, hogy megkapom azt, amire a legjobban szükségem van. Ez a mély hit talán a székely véremből fakad. Nemcsak istenhit ez, hanem hit önmagamban, abban, hogy jó az, amit csinálok. Édesapám hatalmas aurájú ember volt, mindig arra vágytam, hogy úgy szeressenek engem is, ahogyan őt szerették az emberek.”

„A sok nagyság, partner között volt kedvenc?” – kérdezte Kondor Katalin.

„A hazaiak közül Simándy József és Ilosvay Róbert mindenképpen – hangzott a válasz. – Gyerekkoromban, amikor még szép rádióközvetítéseket adtak, rengeteget hallgattam őket, sőt, Ilosvayval leveleztem is. Aztán jóval később, amikor már együtt énekeltünk, egy próbára elhozta az egyik levelem. Képzelhetik, mennyire meghatódtam!”

Hogyan éli meg az ember, ha olyan partnerrel kell színpadra lépnie, akivel nem tud egy hullámhosszra hangolódni? – szólt a következő kérdés. Tokody Ildikó szerint ekkor a profizmusnak kell győznie. „Egyedül kell megoldanom, mert a közönség nem csalódhat amiatt, hogy nem érzem jól magam a partneremmel.”

A koncerteken nem operaházi jelmezben lépnek fel az énekesek, hanem nagyestélyiben. „Hogy lehet ezt győzni?” – érdeklődött az újságíró.

„José Carrerasszal fellépni például kész anyagi csőd volt. Eleve két nagyestélyi a színpadra és még külön egy kisestélyi a koncert utáni fogadáshoz! De nekem ebben is szerencsém volt, hamar rátaláltam a Tangó Butikra – ma már nem létezik ezen a néven –, és sikerült olyan jó minőségű, népies motívumokat is megjelenítő ruhákat válogatnom, amelyek később állandó darabjaim lettek. Onnan van például az a kézzel hímzett ruhám, amit Japánban egy nagyon gazdag hölgy meg akart vásárolni – persze nem járt sikerrel. Általánosan igaz, hogy a ruháimon, azok mintáin, kiegészítőin is szeretem megjeleníteni azt, hogy magyar vagyok.”

Az a csaknem kétszáz érdeklődő, aki eljött meghallgatni a közel másfél órás beszélgetést, bizonyára felkészült rá, hogy érdekes történeteket hall az opera világából, de arra biztos nem számított, ami az est végén történt: Kondor Katalin ösztönzésére közösen elénekelték az A csitári hegyek alatt… kezdetű népdalt. Így már több száz hegyvidéki elmondhatja magáról: „Együtt énekeltem Tokody Ilonával.”

Jandó Erzsébet