Mozambikot is megjárta a háziorvos
Kevesen mondhatják el magukról, hogy olyan sokszínű szakmai pályát tudhatnak maguk mögött, mint dr. Holvay Endre. Dolgozott kórházi belgyógyászaton, hat évig Afrikában gyógyította a betegeket, szakorvosjelölteket oktat, közel húsz esztendeje tevékenykedik a hegyvidéki egészségügyi alapellátásban. Munkáját a Semmelweis-napon a Hegyvidék Egészségügyi Ellátásáért Díjjal ismerte el az önkormányzat. Pályafutásáról, a kerületi betegekről és az egészségtudatosságról kérdeztük őt.
Abban mindenki egyetért, hogy orvosnak lenni nem munka, hanem hivatás, amihez szilárd elkötelezettségre van szükség. Ön mikor döntött úgy, hogy a gyógyításra teszi fel az életét?
– Talán csalódást okozok, de gyermekkoromban nem arról álmodoztam, hogy betegeken fogok segíteni, sokkal inkább a biológia, azon belül az emberi szervezet működése érdekelt. Korán rájöttem arra, hogy univerzumunkban az ember a legbonyolultabb lény, rengeteg titkot rejt magában. Valójában ez volt az oka annak, hogy az orvosi egyetemre jelentkeztem.
Egyetemistaként az orvoslás melyik területe fogta meg leginkább?
– Gyorsan kiderült, hogy ha meg akarom érteni az élet csodáját, akkor a belgyógyászattal kell foglalkoznom. A harmadik évfolyamtól kezdve ott „csellengtem” a János kórház belgyógyászatán, ahol dr. Loczka Béla vett a szárnyai alá. Tőle sajátítottam el a szakma alapjait, bár úgy tartom, hogy erre egyébként egy egész élet sem elegendő.
Az egyetem befejezése után maradt a János kórházban?
– Nem! Akkoriban ugyanis nem volt egyszerű Budapesten kezdő orvosként elhelyezkedni, nekem is csak nagy nehézségek árán sikerült bejutni a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky Kórházba. Először az utókezelő osztályon, majd az aktív belgyógyászaton dolgoztam közel húsz évig, közben belgyógyász szakvizsgát szereztem. Jó kollektíva tagja lehettem, és a csapatmunkát is élveztem, de egy idő után úgy gondoltam, ideje váltani, és önállóbb munkát kerestem. Szerencsém volt, mert a XII. kerületi önkormányzat akkoriban hirdetett meg egy háziorvosi praxist, amelyet több bizottsági meghallgatás után végül rám bíztak.
A kórházban „csapatjátékos” volt, háziorvosként viszont szinte csak önmagára számíthat. Nem hiányzik a közös munka?
– Dehogynem! A mindennapokban mindig akad olyan probléma, amit jó lenne megbeszélni valakivel. Erre kevés lehetőség van a háziorvosi praxisban, de engem inspirál, hogy első lépésben egyedül kell megtalálnom a baj okát, majd a gyógymódot. Ehhez elengedhetetlen a beteg alapos kikérdezése és gondos hagyományos vizsgálata, amit szeretek én magam elvégezni.
Jut erre elég ideje?
– Minden beteggel annyi időt töltök el, amennyire szüksége van. Előfordul, hogy másfél percet, de az is, hogy fél órát. Ez a két véglet. Ha még több idő kell, rendelési időn kívül oldom meg. Arra is akad példa, hogy azt mondom: beszéljük meg nála a továbbiakat, mert több időre van szükség az adott probléma felderítéséhez. Hozzám már nagyon régóta időpontra jönnek a betegek – persze, ez nem mindig működik, hiszen vannak azonnali beavatkozást kívánó esetek, de arra figyelek, hogy fél óránál többet senki se várakozzék a rendelőben.
A mindennapi munkája során előnyt jelent a kórházi előélete?
– Kórházban sokféle betegséggel találkozunk, és a tapasztalat semmivel sem helyettesíthető. Az első években az idősek és haldoklók gondozásával, majd az endokrinológiával és a gasztroenteorológiával foglalkoztam behatóbban, az utóbbiból szakvizsgát is szereztem. A kardiológiát a szakma egyik nagy mesterétől, dr. Kerkovits Gyulától tanultam. Ráadásul úgy hozta a sorsom, hogy hat évet Mozambikban dolgoztam, ahol a fertőző betegségek terén – idetartozik a tbc vagy az AIDS – szereztem némi jártasságot.
Közel húsz éve gyógyít a kerületben, lát előrelépést az egészségtudatosság területén?
– Örömteli, hogy az önkormányzat jóvoltából egyre több prevenciós programnak ad otthont a kerület, ráadásul a nagyobb cégek is szívesen szerveznek szűréseket dolgozóiknak. Ezeken szerencsére sokan részt vesznek, ami nagy segítség a háziorvosoknak, hiszen a leletekkel általában hozzánk jönnek a betegek. Ez mindenképpen előrelépés, azt mutatja, hogy a hegyvidékiek – legalábbis az az ezerötszáz páciens, aki hozzám tartozik – az átlagnál többet foglalkoznak az egészségükkel.
Mégis van olyan helyzet, amikor már az orvos is tehetetlen. Hogyan éli meg az ilyen eseteket?
– Sajnos az idősek körében gyakorta előfordul, hogy már nincs esély a teljes gyógyulásra, az életminőség viszonylagos fenntartása azonban még elérhető. Ilyenkor arra kell rávenni az embereket, hogy kössenek kompromisszumokat, ne azon rágódjanak, milyenek voltak fiatalabb korukban. Ez az elfogadtatás a háziorvos egyik legnehezebb feladata, amire tutorként igyekszem felkészíteni a hozzám beosztott háziorvosjelölteket is.
Knp