Történelmet író zeneszerző

Azt szokták mondani, hogy zenélni meg lehet tanulni, zenésznek viszont születni kell. Így volt ez az ön esetében is?

– Elsőre talán úgy tűnhet, hogy a pályaválasztáskor nem volt nehéz dolgom, hiszen zenészcsaládba születtem. Édesapám, Balázs Árpád zeneszerző számos szimfonikus, kórus- és fúvószenekari művet írt, ráadásul a film világa sem áll távol tőle, a gyerekek neki köszönhetik a Kockásfülű nyúl című rajzfilm zenéjét. Édesanyám, Balázs Ágnes ének–zene tanár évekig tanított az első kerületi Batthyány iskolában, majd több mint egy évtizeden át a Kós Károly iskolában dolgozott. Innen egyébként a hegyvidéki kapcsolat, ami később komoly szerepet kapott az életemben.

Ezek szerint a szülei elvárták, hogy a zenével foglalkozzon?

– Egyáltalán nem! Szerencsésnek mondhatom magam, mert soha semmit nem kényszerítettek rám. A zongorával is saját elhatározásomból kötöttem barátságot hétéves koromban, amiben persze biztosan szerepe volt annak is, hogy hangszerek között nőttem fel. Számomra magától értetődő volt a zene, amivel csak tizenhárom évesen, kamaszkori dacból szakítottam egy rövidebb időre. Nem bírtam azonban sokáig, alig telt el egy év, újra visszaültem a zongora mögé, tizenhat esztendősen pedig már azt is biztosan tudtam, hogy filmzeneszerző akarok lenni.

Abban nincs semmi különleges, ha egy gyerek zenész akar lenni. De miért éppen a filmzene?

– A válasz rendkívül egyszerű: egészen kicsi korom óta vonzódom a filmhez, a mozihoz. Különösen a művészfilmeket kedveltem, mert ezekben lehet a leginkább nyomon követni a képernyőn megszülető drámát. Észrevettem, hogy a történetmesélésben a hangzásvilágnak kitüntetett szerepe van, ettől kezdve tudatosan figyeltem a filmek zenei mondanivalóját. Később örömmel fedeztem fel, hogy a filmzeneszerzők, bizony, képesek otthagyni a névjegyüket a filmekben, függetlenül attól, milyen stílusú moziról, sorozatról vagy éppen tévé-show-ról van szó. A filmzeneszerző szerintem olyan, mint a kaméleon, a film kedvéért mindig egy újabb arcát mutatja, mert csak így tudja hitelesen lefordítani a zene nyelvére a képkockákon megjelenő érzelmeket.

Mekkora szerepe van az ösztönnek, a tapasztalatnak és a tanulmányoknak a filmzeneszerző életében?

– Az élettapasztalatnak biztosan nagy szerepe van, máig hálás vagyok Pokorni Zoltánnak, aki a Toldy Ferenc Gimnáziumban négy éven keresztül plántálta belénk a magyar irodalom és kultúra szépségeit. Sokat köszönhetek Kocsár Miklósnak, aki a konzervatóriumban volt a tanárom. Tőle azt tanultam meg, hogy a zeneszerzést nem lehet megtanítani, létezik ugyan elmélet, ami az alapvető tudás része, de ezenkívül minden a szorgalmon, a gyakorláson és azon a „szikrán” múlik. Egyszerűen csinálni kell, így lehet rájönni a titkokra.

Hogyan illeszkedik az ELTE angol szakának elvégzése a karrierjébe?

– Azt kell mondanom, ez is tudatos döntés volt! Úgy gondoltam, hogy filmzeneszerzőként csak akkor rúghatok labdába, ha megtanulok angolul. Ezért felvételiztem a konzi mellett az ELTE angol szakára. Szerencsére mindkét helyre felvettek, így egyszerre tanulhattam a zenét és az angolt. Utóbbi olyan jól ment, hogy még egy évig tanársegédként az ELTE amerikanisztika tanszakán maradtam, aztán megpályáztam egy amerikai ösztöndíjat, ami sokat segített a tengerentúli kultúra megismerésében.

Az ösztöndíj végeztével visszajött Magyarországra, azonban hamarosan újra, immár hosszabb időre az Egyesült Államokba költözött. Nehéz döntés volt?

– Nem volt könnyű, de mindenképpen szükséges. Huszonöt évesen mentem New Yorkba, ahol nagyon lassan és kínkeservesen bedolgoztam magam a szakmába. Sokan elmondták már, hogy Amerikában sincs kolbászból a kerítés, ezt én is megtapasztalhattam. A kint eltöltött nyolc év sok mindenre megtanított, saját magamat is jobban megismertem. Rengeteg feledhetetlen, egészen szürreális pillanatot éltem meg: a találkozás Robert de Niróval, vagy Scorsese-vel fantasztikus élmény volt. Mindketten gratuláltak a Shock Act című film zenéjéhez, amit Seth Grossman rendező felkérésére írtam, és a New York-i Tribeca Filmfesztivál egyik győztes alkotása lett. Később a filmipar fővárosába, Los Angelesbe költöztem, ahol nagyon munkás évek következtek. Itt tapasztaltam meg, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a magyarok igenis képesek önzetlenül segíteni egymást.

Miért jött mégis haza?

– A két kislányom New Yorkban született, ott és Los Angelesben jártak óvodába, illetve egy rövid ideig iskolába. Angolul már remekül beszélnek, ezért a feleségemmel úgy gondoltuk, az a legjobb, ha egy ideig itthon cseperednek, megismerik a magyar kultúrát. Ezért jöttünk haza, s lettünk hegyvidéki lakosok tavaly ősz óta. A gyerekeket a Kósba írattuk be, hiszen anyukámtól tudtuk, hogy ez egy jó iskola, ahol ráadásul kiváló a zenei oktatás.

Melyik szerzeményeire a legbüszkébb?

– Nem adok ki a kezeim közül olyan munkát, amivel elégedetlen vagyok. Ha a közönség oldaláról nézem, akkor a négy helyszínen, Magyarországon, Thaiföldön, valamint New Yorkban és Los Angelesben felvett Elefántkirály az egyik legnagyobb sikerem. Nagyon szeretem Csupó Gábor A Holdhercegnő című gyermekfilmjét, amelynél már a zenémre forgattak több zongorás kulcsjelenetet. Óriási kihívást jelentett, hogy New Yorkban hét évig formálhattam az HBO és a Cinemax teljes zenei arculatát, és szívesen gondolok a Project Runaway amerikai show-műsorra is, amelyben az egyik döntős zenéjét írtam. Ezt a számot azóta rengetegen letöltötték az internetről. Bár nem film, mégis a szívem csücske az a tavaly decemberben bemutatott dal, a Karácsonyi álom, amelyben a Kós Károly iskola kórusa is közreműködött Wolf Kati, Szekeres Adrien, Pélyi Barna és Roy mellett.

Mivel foglalkozik mostanában?

– A folyamatos külföldi, illetve a nyáron induló nagyjátékfilmes munkáim mellett jelenleg az én zenémmel fut a Haction az MTV-ben, valamint az HBO Terápia című tévésorozata, amit az idén ősszel mutatnak be.

Bartók Béla óta ön az első magyar zeneszerző, akinek nagyzenekari ősbemutatója volt a Carnegie Hallban. Milyen érzés szerzőként fellépni a világ talán legfontosabb színpadára?

– Hat évvel ezelőtt, az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmából a Carnegie Hallban megtartott nagyszabású koncerten az amerikai magyarság meghívására A hősök útja című szimfonikus költeményemet is műsorra tűzték. Semmihez sem hasonlítható, szívszorító, egyben felemelő érzés volt, amikor a színpadon közel háromezer ember előtt hajolhattam meg. Óriási dolognak tartom, hogy az alkalmazott zenéből kilépve a legmélyebb gondolataimat is megmutathattam a közönségnek. Azoknak az embereknek próbáltam meg emléket állítani, akiknek ’56-ban el kellett hagyniuk hazájukat, mégis megtartották magyarságukat és kultúrájukat. Magyarországon még nem mutatták be a darabot, de bízom benne, hogy hamarosan erre is sor kerül.

Knp.