A vonzó orgona és az igényes iszalag
Mint tudjuk, nincs iskolai ballagás orgona nélkül. Ez a virág a Hegyvidék számtalan kertjében és a zöldterületeken ültetve, vagy elvadulva nyílik, látványával és illatával megörvendeztetve a környéken élőket. A lila és fehér virágok jó része vázában és a ballagási díszítésekben végzi. A klematisz, azaz a kerti iszalag sokkal igényesebb, ezért ritkább vendég, pedig nem kevésbé vonzó a megjelenése.
Az orgona a Balkán-félszigeten őshonos, mégsem terjedt el a hazai kertekben a török hódoltság előtt. A török kertkultúra részeként érkezett meg, vált közkedveltté nemcsak nálunk, hanem tőlünk nyugatabbra is. Sok nyelvben az orgona török nevéből származik a lila szín elnevezése. Érdekes módon a magyar név eredete a múlt homályába vész, sem a tudományos névvel (Syringa), sem más nyelvek neveivel, sem pedig a növény kinézetével, tulajdonságaival nem hozható közvetlen kapcsolatba.
Az erősen bokrosodó növény szereti a meleg, száraz termőhelyet. Talajával szemben nem igényes, így a hegyvidéki kertekben ideális élőhelyet talál. Ennek köszönhető, hogy az elhagyott, rendezetlen területeken átveszi az uralmat, sűrű bozótost alkot, és kiszorít sok más kerti növényt, sőt az őshonos bokrokkal is felveszi a versenyt.
Ápolást nem igényel. Metszeni csak a túlnőtt, vagy alakításra szoruló egyedeket kell. A virágok a hajtások csúcsán nyílnak, így a késő őszi vagy tavaszi metszéssel azokat is levágnánk, ezért a nyári alakítás ajánlott. Ilyenkor a növény még képes új virágrügyek képzésére. Kártevők, kórokozók ritkán támadják meg, akkor is leginkább csak a keresztezett változatokat.
Az orgona legfőbb ellensége az ember. Az illatos virágbugák nemcsak a tekintetet vonzzák, hanem a birtoklási vágyat is felébresztik. Sajnos sokszor látni a járókelők kezében virágokat, amelyeket egyértelműen a kerítésen keresztül téptek le. A növény hajtásrendszere elég erőteljes, ezért a virágzó ágakat nem könnyű leszedni. Ha mégis sikerül, az súlyos károsodásokat okoz a növénynek, nagy sebhelyek maradnak hátra, és a bokor is csúfosan néz ki. Így az illetéktelen virágszedés sokkal több kárral jár, mint pusztán a virágok elvesztése. Ajánlani talán csak azt lehet, hogy ha már valaki mindenképpen más kertjében szed virágot, legalább vigyen metszőollót…
*
Változatos társaság a boglárkafélékhez tartozó iszalagoké. A havasi iszalag alacsony, kék virágú, védett növényünk, míg a kevésbé látványos virágú erdei iszalag, akár tíz méter magas fákat is sűrűn befutva, az erdők és kertek agresszív gyomnövénye. Közös bennük, illetve a nemzetség további háromszáz fajában, hogy mindegyik évelő, lágy vagy fásodó szárú futónövény. Tudományos nevük (Clematis) is a görög mászkáló szóból származik.
A kertekben ültetett iszalagok jellemzően a Távol-Keletről érkező hibridek, amelyek lassan fejlődve nagy felületet képesek befutni, és tavasszal rengeteg virágot bontanak. Vannak ősszel és többször virágzó változatai is.
Az iszalagok kedvelik az üde talajt és a sok napsütést, ami látszólag ellentmondás. A kertben, vagy a dézsában érdemes a töve köré – amíg a saját lombja nem ad elég árnyékot – más egynyári növényeket ültetni, amelyek megvédik a talajt a felmelegedéstől és a gyors kiszáradástól. A nyári időszakban gondoskodnunk kell a rendszeres öntözésükről. Az alapesetben nyolcszirmú virágok mérete a tenyérnyit is elérheti, színük a fehértől a kékig terjed, jellemzően a hideg árnyalatokban. Előfordulnak csíkos és telt változatok is.
Mivel futónövények, támrendszert kell biztosítani nekik. Tökéletesen megfelel egy kerítés is, de – főleg a teraszon, ahol ritka az ilyesmi – jobb egy egy-másfél méter magas támaszték, amellyel meghatározhatjuk növényünk méretét és növekedésének jellegét.
(Barta)