„A férjem olyan volt, mint a mágnes”

Idén töltötte volna be 100. életévét Solti György, akit ugyan próbára tettek a történelem viharai, ám tehetségének és a szerencsének köszönhetően később a zenei világ egyik kiemelkedő alakja lett. A Hegyvidéken, a Maros utca 29. alatti házban élte fiatalsága meghatározó szakaszát egészen 1938-ig, majd el kellett hagynia hazáját. Kedves és jólelkű ember volt, azonban származásának „bűne” ellehetetlenítette életét. Zsidó család sarjaként a fasizmus idején nem volt maradása Magyarországon.
Ekkor vette kezdetét Sir Georg Solti históriája, akinek az életét talán Toscanini ajánlása mentette meg. „A legenda szerint Solti Györgyöt eleinte sokkal inkább érdekelte a labdarúgás, azonban végül is nem ebben a műfajban alkotott maradandót – méltatta őt Váczi János alpolgármester a Maros utcai ház emléktáblájánál rendezett ünnepségen. – Harmincegy Grammy-díjat kapott („többet, mint a Beatles” – jegyezte meg valaki a tömegből), és a világ legpatinásabb egyetemei tüntették ki díszdoktori címmel. Nagyvonalú ember volt, több hegyvidéki művész karrierjét is segítette. Halála után egy évvel kerületünk egyik legfontosabb iskolája, ahol kiváló és elismert zenei oktatásban részesül az intézmény közel ezer diákja, az ő nevét vette fel. Bár munkássága legfontosabb szakaszát külföldön töltötte, mégis úgy írta be magát a zenetörténelembe, hogy minket, hegyvidékieket is képviselt.”
Az alpolgármester az ünnepség részeként a karmester özvegyével közösen koszorút helyezett el Solti emléktáblájánál. A megemlékezés a Solti György Zeneiskolában folytatódott, itt beszélgettünk a BBC egykori újságírójával, Valerie Soltival.

1976-ban egy cikkben azt írták: „Nagyon tehetséges Solti, de úgy döntött, másik országot választ.” Aztán négy évig nem jött haza… Mi történt valójában?

– Persze, a karrierjét „választotta”… Nekem azt mondta: „Elvesztettem a munkámat a fasizmus miatt, nem láttak szívesen a kommunizmus miatt. Hányszor dobják ki az embert a saját hazájából!?” Egy ideig nem jött vissza azért, hogy harmadszorra is kidobják! Szerette a hazáját, a lelke is ide húzta. Mindig Magyarországról mesélt: otthon olyan szépek a madarak, a fák, minden… Sohasem felejtette el, honnan jött, mit kapott itt.

Nem érzett dühöt Magyarország iránt?

– Mindenkinek tudnia kell egy nagyon fontos dolgot! Azt mondta, a múlton már nem lehet változtatni, nem tudjuk visszahozni azokat, akik a történelem áldozataivá váltak. Amit tenni tudunk, az, hogy tiszteljük egymást, megpróbálunk együttműködni. Kötelességünk a múltnál szebb, jobb jövőt létrehozni. „Soha ne add fel!” – ez volt az ő hitvallása.

Van itt róla egy kép, elég komor embernek tűnik rajta. Többen, akiknek volt szerencséjük vele együtt dolgozni, azt állították, nem ismerte a tréfát. Ez igaz?

– Dehogyis! Gyuri azt mondta, el kell döntenie az embernek: jó vagy rossz zenész akar-e lenni. Keményen kell dolgozni ahhoz, hogy jó legyél a szakmádban, ő ennek, a zenének szentelte az életét. Ugyanakkor hihetetlenül vicces, kiváló humorérzékkel megáldott férfi volt. Törődött másokkal, többször előfordult, hogy álmatlanul forgolódott éjszaka, mert azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni.

Ezért szeretett bele?

– Nem csak ezért. A karizmatikus, erős egyénisége nyűgözött le. Elmesélek magának egy történetet. Egyszer elmentünk sétálni a barátainkkal, velünk tartott egy négyéves kislány is. Gyurinak el kellett mennie, mert dolga akadt, a kislány pedig hirtelen elkezdett sírni. Megkérdeztük, mi baja. „A bácsival akarok menni!” – mondta. A férjem olyan volt, mint egy mágnes. Vagy mint amikor a napfényben áll az ember. Tudja, feltölt energiával.

Milyen volt apaként és férjként?

– Imádtam vele kettesben zenét hallgatni, nézni, ahogy a gyerekeinkkel biciklizik, játszik. Nagyon szerette a két kislányunkat! Ahogy a teraszon ült, és a madarakkal beszélt… Képzelje, nem volt valami szép énekhangja, de amikor a madárnak fütyült, az válaszolt neki. Csodálatos emlékek ezek.

Váratlanul halt meg.

– Igen, a szívroham… Az angyalok mondták neki: gyere, Gyuri, gyere!

Látom, most is fáj erre gondolnia.

– Szörnyű volt! Nem tudtuk elhinni. A halálát követő reggelen csodálatosan sütött a nap, nagyon szép idő volt. A kisebbik lányom, Claudia kinézett az ablakon, és azt mondta: „Tudod, mami, ez a hely egyszerre a mennyország és a pokol…” Éreztük, és most is érezzük a jelenlétét, ami olyan erős! Még mindig velem van, a gyerekeimmel, és Georg papa az unokáival is.

A halálát követő évben létrehozták a Solti Alapítványt, aminek sok művész köszönheti a karrierjét.

– Igen, ezzel szerettük volna folytatni azt, amit ő elkezdett. Másokon segíteni. Az első díjat egy magyar fiatalember kapta, Szentpáli Roland, a kiváló tubajátékos. A világ majd’ minden pontján „ott vagyunk”, ha szükséges. Támogatjuk az utazást, a meghallgatásokra való eljutást, tanácsokat és lelki segítséget nyújtunk azoknak, akiknek erre szükségük van.

Ön szerint mit gondolna minderről Solti György?

– Szerintem nagyon elégedett és boldog lenne, mert a nevével fémjelzett alapítvány révén most is segíthet a fiatal tehetségeknek. Gyurinak is nehéz dolga volt a karrierje elején, és ha nem kap támogatást, valószínűleg nem futhatott volna be ilyen szép pályát.

Ön sokat van úton, mégsem tűnik fáradtnak.

– Pedig az vagyok! Már hét hete csak utazom. Esténként azért jól kialszom magam. Persze, rám férne a pihenés, tudom, de aki kapcsolatba kerül Soltival, energiát kap. Ezt pedig tovább kell adni, folytatni, amit ő elkezdett. És én ezt élvezem!

Boussebaa Mimi