Isten éltesse Béla bácsit!

Lapunk olvasóinak néhány hete bemutattuk a 101 éves dr. Posgay Bélát. Születésnapja alkalmából Pokorni Zoltán, a Hegyvidék polgármestere is felkereste és köszöntötte a valamikori Hárosi Falemez Művek nyugalmazott vállalati jogászát.
Az ünnepelt mesélt a fiatalkoráról, a háborús időkről, de a legtöbbet a tanulmányokkal eltöltött évekről. A beszélgetés során előkerültek a ma már relikviának számító régi bizonyítványok, az egyetemi index, sőt egy klasszikus, úri névjegykártya is, amelyen nem szerepel más, csak tulajdonosának a neve.
Béla bácsi 1929-ben jelentkezett a jogi egyetemre. Akkoriban nem kellett pontokat gyűjteni a felvételhez, szükség volt viszont az érettségi bizonyítvány mellett arra is, hogy a gimnázium igazgatója úgynevezett erkölcsi bizonyítványban igazolja például azt: az egyetemre jelentkező ellen sem magaviseletére, sem hazafiasságára nem volt panasz addigi tanulmányai során, valamint hogy érettnek minősül az egyetemi tanulmányok megkezdésére.
„Nem vizsgáztathatott bennünket más, csak egyetemi tanár, ő viszont azt kérdezett, amit akart, függetlenül attól, hogy mire tanított bennünket – mesélte Béla bácsi Pokorni Zoltánnak. – Ez ellen pedig nem volt sem lehetőségünk, sem jogunk tiltakozni. Megesett, hogy tizenöten mentünk vizsgázni, és mindnyájunkat kidobott a tanár, másnap pedig mind sikeresen abszolváltuk a feladatot.”
A nemzeti ünnep kapcsán megkérdeztük az Alkotás utcában lakó Posgay házaspárt, milyen emlékeik vannak az ötvenhat évvel ezelőtti októberről-novemberről: „Pici volt a fiunk, nagyon féltettük. Nem mertünk vele az ablakhoz menni, mert fegyverekkel néztünk szembe. A tankok pedig semmit nem kíméltek, ami az útjukba került, szétlőtték. Ma már nehéz ezt elképzelni” – idézték fel érzéseiket.
Arra a kérdésre pedig, hogy a 101 éves ünnepelt minek köszönheti hosszú életét és jó egészségét, felesége, Marika néni felelt: „Mindig pontosan követte a szokásait, az étrendjét, és betartotta a határidőket.” Majd ők érdeklődtek Pokorni Zoltánnál, hogy sok hasonlóan idős ember él-e a Hegyvidéken. „Szerencsére igen – válaszolta a polgármester –, és én mindig nagy örömmel köszöntöm fel őket.”

A. I.