Kútvölgyi Erzsébet az idei Bilicsi-díjas

A legendás színművész, Bilicsi Tivadar születésének századik évfordulóján, 2001-ben alapította meg családja a róla elnevezett díjat, amelyet azóta minden évben átadnak. A kritériumok szerint azt a művészt tüntetik ki, aki – mint a névadó – személyiségével, munkásságával mosolyt tud csalni az emberek arcára.
Ebben a különleges elismerésben részesült Kútvölgyi Erzsébet színművész, aki a "feltételül várt" mosoly helyett könnyeivel küszködve vette át V. Majzik Mária kis szobrát, különösen mert azt egy régi történet kíséretében adták át számára a Bilicsi-utódok. Füst Milán 1981-ben bemutatott Sanda bohóca volt az utolsó darab, amiben Bilicsi Tivadar fellépett, akkorra már annyira gyenge volt, hogy az előadás végén nem maradt ereje a meghajláshoz. Ám egy fiatal színésznő minden egyebet félrehagyva estéről estére odament hozzá, karon fogta, és a színpad elejére segítette, hogy köszönthesse az őt tapsoló közönséget. Kútvölgyi Erzsébet volt ez a fiatal kolléganő.
Az elismerés átadását követően a zsúfolásig megtelt MOM Kulturális Központ kupolatermében az idei díjazott ízelítőt adott művészetéből. A Szent Johanna-monológot pisszenés nélkül hallgatta végig a közönség, majd Bilicsi Erzsébet, a neves színész lánya faggatta Kútvölgyi Erzsébetet életéről, pályájáról.
A díjátadást megelőzően lapunknak is alkalma adódott, hogy megkérdezze a művésznőt, hogyan fogadta a díjat.

– Jaj, nagyon boldog voltam, épp Párizsba tartottam, ami, lássuk be, önmagában is nagy élmény, amikor megszólalt a telefonom, és közölték, hogy én kapom az idei Bilicsi-díjat! Hát, majd’ elájultam örömömben a hátsó ülésen!

A Vígszínházban több évet is játszottak együtt. Hogy emlékszik vissza Bilicsi Tivadarra?

– Bill bácsit – mi, fiatalok, így hívtuk, de talán nem csak mi – mindenki rajongásig szerette. Végtelenül szeretetre méltó ember volt, azt az alázatot, amit végig mutatott, tanítani kellene. Szakmai, emberi alázat volt ez, és az a férfiúi udvariasság is, amivel még egy magamfajta fiatal, kezdő főiskolás lányt is hölgyként tudott kezelni, s mindezt keresetlenül, könnyeden.

Szakmailag mit tanult tőle?

– Olyannyira más pályaívet gondoltam ki – gyereksebész akartam lenni –, hogy a színházba kerülve egy csoda részesének éreztem magam. Olyan talentumok vettek körül, mint Bill bácsi, Benkő Gyula, Somogyvári Rudolf, Darvas Iván, Mádi Szabó Gábor, Miklósy Gyuri bácsi; istenem, hogy szerettem őket! Aztán ott volt Sulyok Mária, Bulla Elma, Ruttkai Éva, Tábori Nóra... Ezeket az óriásokat látva jöttem rá, hogy tévedtem, amikor azt hittem, a szövegtanulás és az érzelem elég. Nem, nem elég, ez egy szakma! Őket lestem, tőlük tanultam.

Akadt közöttük valaki, aki kicsit a hóna alá nyúlt, hogy egyengesse a fejlődését, a pályáját?

– Nagy szerencsém volt, mert Ruttkai Éva úgy gondolta, én leszek az utóda, ami persze nem így lett, ő a magyar színjátszás koronázatlan királynője volt, sőt, még ma is az. Egy ilyen legendának nehéz a nyomába érni. De ő, például az Antonius és Kleopátrában, tudatosan tanított mindenre, még arra is, hogyan kell átverni a rendezőt.

Milyen a viszonya a mostani fiatal pályatársakkal?

– Akinek a kezdő lépéseinél azt érzem, hogy magamhoz ölelném, és vinném tovább? Talán Murányi Tünde volt, majd Kéri Kitty, ő még Mamuskának is hívott – s most? Rendez, színházat vezet Balatonfüreden, és én nagyon büszke vagyok rá! De azt, hogy most figyel-e valaki a takarásból, mint régen én az idősebb kollégákat, hogy például egyik pontból a másikba hogyan jutok el, egy feladatot hogyan oldok meg, nem tudom. Tudja, én soha nem voltam büfében élő színész. Szerettem a háttérből figyelni, ilyenkor tudtam egy-egy felcsillanást, egy-egy szikrát felcsippenteni. Ma más világ van, gyors átöltözések, gyors váltások, idő sincs ilyesmire. De ha észrevenném, hogy valakit érdekel a véleményem, feltétlenül segítenék.

Mit tanácsolna azoknak, akik még hezitálnak, vagy éppen már tudják is, hogy a színi pályára akarnak menni?

– Olvasni, olvasni, olvasni! És járjanak a fiatalok minél többet színházba! Az élő színházi előadás többet ad, mint a mozi, vagy a tévé, ott atmoszféra van, illat, dráma. A drámapedagógiában nagyon hiszek, de a színművészeti felvételire irányításban nem. A tehetségnek műveltséggel kell párosulnia, hogy a fiatal megcsillanthassa az egyéniségét. Olykor én is benn ülök a felvételin, és azonnal megérezzük, ha olyan valaki lép be, aki úgy igazán be tud lépni. A magabiztosságnak azzal a legjobb fajtájával, amit csak a műveltség tud megtámasztani.

Antal Ildikó

Több mint negyven éve a Vígszínházban

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, Érdemes művész 1971 óta a Vígszínház tagja. 1973-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Vámos László osztályában. Tehetségére már főiskoláskorában felfigyeltek. 1971-ben debütált az Ódry Színpadon Casilda szerepében, A királyasszony lovagja című Victor Hugo-műben. Első filmszerepét 1973-ban játszotta a Szeptember végén című alkotásban. Eddig kilencvennégy színdarabban, csaknem hatvan játék-, illetve tévéfilmben láthattuk őt. Jellegzetesen szép hangját olyan világhírű színésznőknek kölcsönözte, mint Audrey Hepburn, Glenn Close, Susan Sarandon, Meryl Streep. Művészetét számos díjjal jutalmazták: Varsányi Irén-emlékgyűrűt kapott 1975-ben, Jászai Mari-díjat 1977-ben, Ajtay Andor-emlékdíjat 1978-ban, 1986-ban, 1995-ben és 2003-ban. Érdemes művész lett 1990-ben. A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetést 1996-ban vehette át. A Ruttkai Éva-emlékdíjnak 1996, a Roboz Imre-díjnak 2004, a Kossuth-díjnak 2008, a Páger Antal-színészdíjnak pedig 2012 óta boldog tulajdonosa.