Gyermekszeretet és következetesség

Tudatos döntés volt, hogy a tanítói pályát választotta?

– Nyugodtan mondhatom, hogy családi örökség, hiszen édesanyám is tanító volt, ráadásul mind a négy testvérem megszerezte a pedagógusi végzettséget. Már alsós koromban megismerkedhettem a másik oldallal, a tanítónő ugyanis engem bízott meg, hogy mint olvasni tudó, gyakoroljak a többiekkel, így néhány óra erejéig amolyan gyerektanító lettem.

Ezek után nem csoda, hogy eljegyezte magát a tanítással…

– 1975-ben érettségiztem Tapolcán, majd az Arany János iskolába kerültem mint képesítés nélküli napközis nevelő. Munka mellett a Kiss János altábornagy utcai ELTE Tanítóképzőbe jártam, a tanító szak mellett elvégeztem a magyar ének és pedagógia szakkollégiumot. A diploma megszerzése után azonnal megkaptam az első osztályomat, ami nagy megtiszteltetésnek számított, hiszen akkoriban sem osztották könnyen az osztályokat a kezdőknek. Büszke vagyok arra, hogy az eltelt harminchét évben közel tíz osztályom lehetett. Emellett a hetvenes évek végén a kerület ifjúsági vezetője voltam, 1990-től tagozatvezető és munkaközösség-vezető vagyok az iskolában, valamint évekig kerületi alsós szaktanácsadóként is tevékenykedtem. Igyekszem képezni magam, részt vettem a tantervek kialakításában, a kompetencia alapú képzésekben: szívügyem a magyar nyelv és a magyar néprajz, néptánc oktatása, továbbvitele. Olyannyira, hogy Grétsy tanár úr televíziós műsorában is szerepeltem a tanítványaimmal.

Miért fontos a magyar nyelv ápolása alsó tagozaton?

– Ma már a legkisebbek is egyre inkább a digitális világban élnek, számukra a számítógép a mindennapok része. Ez önmagában nem lenne baj, én is használom a tanításban. A gondot az aránytalanságok okozzák, ha a gyerek életében mindez túlsúlyba kerül, akkor a beszélt nyelv, a kézírás és a helyesírás tudása általában visszaszorul. Éppen ezért lényeges, hogy már alsóban is szerteágazó ismereteket kapjanak; mi például hungarikumokat gyűjtünk, természetjáró túrákon veszünk részt, felkeressük a magyar kulturális örökségeket. A személyes tapasztalás ugyanis összehasonlíthatatlanul erősebb érzelmeket vált ki, mintha ugyanazt a világhálón, DVD-n vagy a tévében látnák a diákok.

Ha már szóba került: mi a titka a helyesírás megtanításának?

– Mindenekelőtt meg kell szerettetni a nyelvet, annak szépségeit, érdekességeit. Ha ez sikerül, a gyerekek belső igénye lesz, hogy helyesen írjanak, szépen beszéljenek. Ez a cél vezérelt, amikor összeállítottam egy saját mondókás, verses füzetet, amiből a diákjaim gyakorolhatják a hangképzést és a tiszta kiejtést. A könyvecske elnyerte a szakma tetszését, egy kerületi pályázaton díjat kaptam érte. Egyébként úgy látom, hogy az elmúlt évtizedekben nem változott a gyerekek íráskészsége. Azért, hogy kevesebbet olvasnak, egyrészt a számítógép okolható, másrészt a családok sem olvasnak eleget. A Hegyvidéken ebből a szempontból meglehetősen jó helyzetben vagyunk, hiszen olyan szülők járatják hozzánk a gyerekeiket, akik maguk is szívesen fognak könyvet a kezükbe.

Az első négy iskolai év meghatározó a diákok fejlődése szempontjából, nagyrészt ilyenkor dől el a gyerekek tanuláshoz fűződő viszonya. Mit tehet a tanító annak érdekében, hogy a kezdetben természetes érdeklődést fenntartsa, és megszerettesse az iskolát a rábízott nebulókkal?

– Én azt szeretném, hogy önálló, gondolkodó, aktív közösség alakuljon ki az osztályban. Már elsőben hagyom, hogy egyedül dolgozzanak, inkább a háttérből irányítom őket. Negyedikre eljutunk oda, hogy képesek az önszerveződésre, a problémamegoldásra, ami alapja lesz a későbbi sikereknek. A sokszínű, öntevékenységre építő nevelés fenntartja a gyerekekben élő természetes kíváncsiságot, ebben segít a külsős szakemberek bevonása. Jó kapcsolatunk van a madártani intézettel, amelynek munkatársai nemcsak a madarakról, hanem a barlangokról, növényekről is beszélnek a diákokkal.

Az eddigiekből úgy tűnik, szinte az egész életét kitölti a gyerekekkel való foglalkozás.

– Nem túlzás, számomra a tanítás jelent mindent! Vannak olyan értékek, amelyek meghatározzák a tanításhoz fűződő viszonyomat. Ilyen a gyermekszeretet, ami nélkül nem is menne. Aztán a következetesség – hiszen a gyereknek tudnia kell, mi a kötelessége, és azt is, hogy ezt számon kérik rajta. Vagy a gondoskodás, ami az alsó tagozaton rendkívül szerteágazó, elsősorban a család kiterjesztéséről szól. Fontos a kiegyensúlyozottság is, mivel a mai, rohanó világban a szülők sokszor nem tudnak elég időt otthon tölteni családi körben, így az iskola feladata, hogy nyugodt, biztonságos légkört teremtsen. Lelkiismeretesség nélkül nem lehet jó munkát végezni, ez egy olyan érték, ami hitem szerint természetes velejárója a pedagógusi pályának. Mindennek betetőzése a mosoly és derű, ami az alsós osztályokban keretbe foglalja a tanítást… Egy tanító számára nincs annál nagyobb siker, ha a „gyerekei” jó szívvel emlékeznek az együtt töltött évekre. Ez persze azt is jelenti, hogy már elhagytak engem, amit bizony nem könnyű feldolgozni. Ilyenkor kicsit meghalok, aztán rögtön újjászületek, hiszen a következő osztállyal ismét feladatom van. Azért is örülök annyira a kitüntetésnek, mert azt tulajdonképpen a szülőktől, s rajtuk keresztül a diákjaimtól kaptam. Ők voltak azok, akik az igazgatónk figyelmébe ajánlottak, és felterjesztettek a díjra. Ráadásul a bronz érdemkeresztet nem kimondottan a pedagógusok elismerésére találták ki, olyanok részesülhetnek benne, akik a maguk szakterületén valami maradandót alkottak. Külön tisztesség, hogy erre méltónak találtattam, ami – és ezt nem a kötelező udvariasság mondatja velem – valamennyi tanítótársam sikere.

mm.