A hit a bátorító erő

„Minden gyerek joggal várja el az élettől, hogy biztonságban nőhessen fel” – jelentette ki Pokorni Zoltán azon az ünnepségen, amelyet a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthona, Óvoda, Általános Iskola alapításának és megszentelésének harmincadik évfordulóján rendeztek a MOM Kulturális Központban. Az intézmény misszióját méltatva a polgármester hozzátette, hogy a gyermekotthon ezt a pótolhatatlan biztonságérzetet adja meg a gyerekeknek.
Szavait alátámasztották azoknak a fiataloknak – Gerstenmajer Györgynek, Gulyás Fruzsinának és Maglódi Péternek – a beszámolói, akik elmondták: nemcsak szeretetben és gondoskodásban volt részük gyerekkorukban a Mátyás király úti intézményben, de megtanulták azt is, hogy fizikai nehézségeik ellenére ugyanolyan emberek, mint mások. Olyan erkölcsi tartást kaptak későbbi céljaik valóra váltásához, aminek köszönhetően ma már mindhárman sikeresen végzik egyetemi, főiskolai tanulmányaikat.
Az otthon vezetője, Fehér Anna mindenekelőtt megköszönte kollégái eddigi munkáját, majd összefoglalta az intézmény harmincéves történetét. A nyolcvanas évek legelején sok olyan sérült gyerek volt, aki nem részesült szakszerű ellátásban. Külföldi útjai során az iskolaalapító nővér azt tapasztalta, hogy – különösen a keleti, szocialista tömb országaiban – e fiatalok fejlesztését az egyház vállalja magára.
„Lékai bíboros úr nemcsak a szervezésben és az engedélyeztetésben segített, de 1982-ben, Szent Ferenc ünnepén meg is áldotta az akkor még csak száztizenhárom négyzetméteres otthonunkat. Ezért kötjük ehhez a naphoz a megalapításunkat” – magyarázta Anna nővér.
Az otthon lakóinak Batthyány-Strattmann Lászlóra emlékező műsora után a fejlesztő pedagógiáról szóló előadásokkal és szakmai beszámolókkal folytatódott a rendezvény.
Kocsis István plébános az intézményben lakó gyerekekről beszélt. „Az, hogy otthonnak nevezzük, és nem intézetnek, mindennél fontosabb, mert ezek a gyerekek otthon vannak egy közösségben, egy nagyobb családban, és otthon vannak Isten világában” – fogalmazott a plébános, aki ezután felelevenített néhányat azokból az élményeiből, amelyek a leginkább megmutatják, maguk a gyerek hogyan viszonyulnak saját állapotukhoz.
„Az egyik hittantáborunkban, amelyben mindig részt vesznek az otthon lakói közül is, felfigyeltem a tizenhárom éves vak Tomi és az őt kísérő látó kislány beszélgetésére. Tomi ezt mondta: »Nem kell engem sajnálni, mert nem látok. Én azért vagyok vak, hogy mások jobbak legyenek ettől.« Ez így önmagában persze nem igaz – fűzte hozzá Kocsis atya –, de az igen, hogy a segítség tényleg jobbá tesz. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezekben a gyerekekben a hit az a bátorító erő, ami mentén az életüket kell élniük. Azt is tőlük hallottam, hogy ha a lelkiismeretünkre hallgatunk, megtesszük, ami Isten akarata.”
Az ünnepséget hálaadó szentmise zárta, amit Alberto Bottari de Castello pápai nuncius celebrált. XVI. Benedek képviselője a mise során elmondta: „Harminc éve a szeretet jeleként indult ez az intézmény. Jézus Krisztushoz legközelebb a kicsik vannak, helyes, ha az egyházban is a kicsik felé fordulunk. A Szentatya képviselőjeként szeretném kifejezni az örömömet, hogy itt lehetek, és bátorítalak benneteket a további úton."

*

Hosszú, nehéz szövegekből is álló, gazdag műsort mutattak be a gyerekek az ünnepség nyitányaként.

Épp csak elkezdődött a tanév, nagyon sokan otthon töltötték a vakációt, mikor volt idő erre az alapos felkészülésre? – kérdeztük Anna nővért.

– Most inkább átismételniük kellett a műsort, mert az eredetileg Batthyány-Strattmann László boldoggá avatásának kilencedik évfordulójára készült, és tavasszal már előadták.

Nem izgultak?

– Nagyon szeretnek szerepelni, és lelkesen tanulnak. Eleinte kisebb közönség előtt léptetjük fel őket, fokozatosan szoknak hozzá az egyre több nézőhöz.

Mit jelent számukra az évforduló?

– Sokat. Tudják, hogy az otthont ünnepeljük, ezért is készültek rá nagyon. És örülnek annak, hogy ilyen sokan együtt ünnepelnek velünk.

Egyetlen apró közjáték zavarta meg a legkisebb baki és látható lámpaláz nélkül bemutatott műsort. A kerekes székes Dina annyira elérzékenyült szólóprodukciója alatt, hogy eltört nála a mécses. A felkészítő tanárok és a nézők is zavarba jöttek, mindenki megilletődve várta, kellene-e tenni valamit. Egyedül Anna nővér volt az, aki a legtermészetesebb módon odasétált, és papír zsebkendővel, valamint néhány bátorító szóval átsegítette a kislányt a nem könnyű pillanaton.

A. I.