Jubiláló zenei matinésorozat
Idén tizenöt esztendeje indult útjára a Bonbon Matiné Lukácsházi Győző vezetésével. Az ismert tubaművészt, műsorvezetőt arról kérdeztük, miért van szükség a zenei ismeretterjesztés e formájára. Miközben a Galéria 12 kávézóban beszélgettünk, az ott hallható hangok is a mondandót illusztrálták.
Mi a célja a foglalkozásokkal?
– Elsősorban az, hogy nyitottá tegyem a gyerekeket arra, hogy meghallják maguk körül a világot, ismerjék fel: amit hallanak, nem egy egységes hangzuhatag, hanem önálló részekből, hangokból álló történet. Hallgassa csak, itt, a kávézóban is hányféle hangot hallunk, és mi mindenre következtethetünk! Annál az asztalnál a férfi hanghordozásából, bár nem tudjuk, mit mond, érzékeljük, hogy meg akarja győzni valamiről a partnereit, vagy figyelje csak, alig hallhatóan készítik az imént kért kávéját, vagyis nem akarnak bennünket megzavarni! Közben elkezdett kint kopogni az eső, és mindketten az esernyőnkre néztünk. Ha ezeket a hangokat összerakja, szavak nélkül is egy történet áll össze, és ez is zene!
Izgalmas játék. Ez történik a matinékon is?
– Pontosan! A gyerekek külön-külön megismerik az egyes hangszerek hangjait, és olyan kérdéseket, feladatokat kapnak, amiket sokszor hatalmas kacagások közepette oldanak meg. Arra próbálom nevelni őket, hogy a figyelmüket minél kevesebb dologra szűkítsék, összpontosítsák. Legutóbb a Millenárison épp az segített bennünket, hogy egymást érték a különféle stílust játszó zenekarok, s nekünk ebből kellett kiválogatnunk a magunk hangját. Mind nagyon élveztük.
Hogyan zajlik egy ilyen matiné?
– Az alapja mindig egy koncert – legutóbb az In Medias Brass rézfúvós együttes muzsikája –, ami közben meg-megállunk egy pillanatra, hogy például a gyerekek mérjék össze, ki a nagyobb, egy fiú a társaságból vagy egy tuba. Az ilyen kitérők alkotják a műsor egyharmadát. Nagyon élvezik, és észre sem veszik, hogy közben mennyi mindent megtanulnak, és nemcsak a hangszerekről és a zenéről, de a társasági, színházi viselkedés alapjairól is. Ezért viszem szívesebben színházba a matinét, mert arra másként készül a gyerek, ott „meg kell jelenni”, a hely tiszteletet parancsol, viselkedést követel.
Régen ezt népművelésnek hívták.
– Egyértelműen az ma is. És azért fontos ezzel a korosztállyal foglalkozni, mert amit három-négy évesen nem vesz fel a kultúrából a gyerek, az később már nemigen érinti meg.
Választani is megtanít?
– Igen. Meg fogja különböztetni a muzsikát a zenének nevezett zajtól. De arra is megtanít, hogy egy szimfonikus zenekarban melyik hangszert szeresse, vagy akár kezdje tanulni.
Színháztermet bérelni nem olcsó mulatság…
– Valóban sokba kerül. Szerencsére azonban időről időre akad olyan intézmény, amelyik fontosnak tartja, hogy részt vállaljon ebben a misszióban, sőt, önkormányzati támogatást is kaptunk már, épp itt, a Hegyvidéken. Fontos, hogy az emberek ne féljenek szerepelni, akár énekelni, vagy gitározni közönség előtt, legyen az egy színpad, vagy szűk körű baráti társaság. Szeretném, ha mind átéreznénk a lényegét annak, amit Kodály mondott, hogy „a zene mindenkié”.
Antal Ildikó