„Mindennél nagyobb ajándék”

Gyakorló orvosként mi jut eszébe a rendelőjében minden bizonnyal legsűrűbben előforduló kifejezésekről, a betegségről és a gyógyításról?

– Talán furcsán hangzik, de egy harmadik szó: a megelőzés! Azt vallom, hogy a gyermekgyógyászat sikerességének a prevenció a kulcsa. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy baj esetén nem teszek meg mindent a kis betegek gyógyulásáért, az első csatát viszont mindig az egészség megőrzése érdekében vívom meg. Sok múlik azon, hogy a terhesség alatt milyen hatások érik a gyermeket, ezért fontos a prenatális, azaz a születés előtti prevenció, amit a hozzám forduló várandós anyákkal mindig szigorúan betartatok. Egyébként szerencsére nincs nehéz dolgom, hiszen a rendelőmben megforduló hegyvidéki kismamák rendkívül jó „betegek”, megfogadják a tanácsaimat. Több mint harmincévnyi gyermek-háziorvosi múlttal a hátam mögött is mindig meghatódom, amikor első alkalommal meglátogatom az újszülöttet, és a kezemben tarthatom őt. Ez mindennél nagyobb ajándék.

Ennek az érzésnek a keresése vezette, amikor a gyermekorvosi pályát választotta?

– Gimnáziumi tanulmányaim alatt a biológia és a kémia iránt érdeklődtem. A családban volt orvos példaképem. A belgyógyászat érdekelt, ezért a tudományos diákkörben is ezt a szakirányt választottam, hogy mégis gyermekorvos lettem, azt a véletlennek köszönhetem. A gyermekklinikán voltam államvizsga előtti kórházi gyakorlaton, amikor Kövér Béla professzor úr szólt, hogy keressem meg a vizit után, és állást ajánlott. Először nemet mondtam, aztán az élet úgy hozta, hogy néhány hónap múlva már én jelentkeztem a munkára.

Mi történt?

– Egy medikus, egy kezdő orvos számára nagyon fontos, hogy milyen szakember mellett dolgozhat, hiszen az orvoslást igazán a gyakorlatban lehet elsajátítani. Nekem megadatott, hogy Dán Sándor személyében egy rendkívüli tudású belgyógyásztól tanulhattam, ő volt az, aki miatt nem akartam a gyermekklinikán maradni. Hirtelen halála miatt azonban át kellett értékelnem a lehetőségeimet, ezért döntöttem úgy, hogy elfogadom a szintén szaktekintélynek számító Kövér professzor ajánlatát. Így lettem gyerekgyógyász, amiért azóta is hálás vagyok a sorsnak.

A termékeny debreceni évek után Budapestre költözött. Mi volt az oka ennek?

– Erre egy szóval tudok válaszolni: tudásvágy! A debreceni klinikai munka során egyre jobban elkezdett érdekelni a kardiológia, amivel abban az időben a budapesti II. számú Gyermekklinika szívsebészeti és kardiológiai osztályán foglalkoztak a legmagasabb színvonalon. Szerettem volna itt dolgozni, ezért bekopogtam az akkori vezető, Kerpel Fróniusz ajtaján. Szerencsém volt, beleegyezett, hogy nála folytassam a gyakorlatomat, így olyan helyre kerültem, amelyet ma már a második alma materemnek tekintek. Kiváló szakemberek kollégája lehettem, olyan tudást kaptam tőlük, amire ma is bátran támaszkodhatom.

Mégsem maradt a klinikán…

– Ismét közbeszólt az élet, pontosabban egy kis élet. Időközben férjhez mentem, a lányom megszületése előtt pedig választanom kellett az ügyeletekkel, sok távolléttel járó kórházi karrier és a gyermekem között. Magától értetődő volt számomra, hogy a családom mellett döntök.

Így került a Hegyvidékre?

– Igen! És mondanom sem kell, hogy ezt ismét a véletlennek köszönhetem. Illetve nem egészen, hiszen már a Hegyvidéken laktunk a férjemmel, én pedig a közelben szerettem volna elhelyezkedni, ezért elsősorban a XII. kerületi álláslehetőségeket kerestem. Szerencsére éppen megüresedett egy gyermek-körzetiorvosi praxis, amit sikerült elnyernem.

Szakmai értelemben is otthonra lelt a XII. kerületben, hiszen harmincnégy éve dolgozik ugyanabban a rendelőben. Sok minden változott az elmúlt több mint három évtizedben?

– Annyi biztos, hogy a gyerek mindig gyerek marad: eleven, érdeklődő, életvidám kis ember. Persze láthatók a változások, a maiak sokkal tájékozottabbak, az akcelerációnak köszönhetően fejlettebbek, sokan a kamaszkor elején már túlnövik a szüleiket. Ami a jellemző betegségeket illeti, sajnos egyre több a légúti problémákkal, bronchitisszel, valamilyen allergiával, illetve magas vérnyomással küszködő fiatal. Szintén gondot jelent az elhízás, a lányoknál pedig a bulimia és az anorexia. Kicsiként nagyon őszinték a gyerekek, ám idősebb korban már előjönnek a csibészségek. Engem azért elég nehéz becsapni, rögtön látom az arcukon, ha valamit megpróbálnak eltitkolni. Ennek egyébként legkevésbé a lányom örült, akinek egyszer sem sikerült lázat, vagy hasfájást színlelve kimaradni az iskolából.

A Pro Sanitate-díj az egyik legmagasabb elismerés az egészségügyben. Meglepte, hogy önt is kitüntették?

– Nem vagyok nyüzsgő típus, sohasem ajánlottam magam, ennek ellenére egyszer már kaptam miniszteri kitüntetést. A Pro Sanitate-díj óriási megtiszteltetés, egyben visszaigazolása a munkámnak, mégis, számomra sokkal fontosabb a gyerekek szeretete, egy ölelés, vagy egy puszi a sokszor egyáltalán nem kellemes vizsgálat után – ennél nagyobb díjat egyetlen gyermekorvos sem kaphat.

Knp.