Sportszakmai életműdíj a hegyvidéki tájfutónak
A magyar tájfutás szolgálatában végzett szerteágazó, több évtizedes tevékenységéért, vezetői, versenybírói, utánpótlás-nevelő és szervezői munkásságáért Skerletz Iván-díjat vehetett át Borosznoki László. A sokszoros ifjúsági válogatott sportember gyermekkora óta a XII. kerületben él, nevéhez fűződik a Hegyvidék SE tájfutószakosztályának megalapítása.
A tájfutás sohasem tartozott a legnépszerűbb sportágak közé. Miért éppen ezt választotta?
– Nem én választottam, hanem a tájfutás választott engem. A mai napig egyszerűen nem tudok nélküle élni... Kicsit komolyabbra fordítva a szót, mindent az országos bajnok tájfutó bátyámnak köszönhetek, aki ötven évvel ezelőtt, március tizenötödikén Csobánkán kivitt egy versenyre. Emlékszem, térdig érő hó volt, úgyhogy kicsit húztam is a számat, hogy micsoda sport ez, ahol szakadó hóesésben is futni kell. Persze teljesítettem a távot, sőt, még abban az évben elindultunk egy másik megméretésen. Ennek ellenére akkor azt gondoltam, hogy nekem a foci jobban tetszik.
Aztán mégis a tájfutás győzött…
– Egy évvel később a bátyám szólt, hogy legyen sportorvosi igazolásom, mert országos versenyt rendeznek Aggteleken, nekem is ott a helyem. A Honvéd csapatával második lettem, onnan pedig nem volt megállás, életre szóló "házasságot" kötöttem a sportággal.
Melyek pályafutása legfontosabb pillanatai?
– A Honvédban 1964-től versenyeztem, 1969-ben az országos bajnokságon, már a felnőttek között, egyéniben második, váltóban pedig első helyet szereztem. Sajnos, szívizomgyulladás miatt két évet ki kellett hagynom, csak 1971-ben térhettem vissza, a KFKI versenyzőjeként. A klubválasztás nem véletlen, tősgyökeres tizenkettedik kerületi vagyok. A Sportkórházban születtem, gyermekkoromban a Királyhágó téren, később a Kiss János altábornagy utcában laktam, jelenleg pedig a Hollósy Simon utcában. Huszonöt évesen, 1976-ban hagytam abba a versenyzést.
Hogyan lett sportvezető?
– A nyolcvanas évek közepén Deseö László sokszoros válogatott, magyar bajnok tájfutó megkeresett, hogy hozzunk létre a kerületben egy eredményorientált szakosztályt. Így alakult meg az első hegyvidéki tájfutószakosztály a MOM SE égisze alatt. Kezdetben tizenöten voltunk, aztán a tagság elkezdett gyarapodni, néhány év alatt eljutottunk oda, hogy meghatározó egyesületnek számítottunk az országban.
Mégis mindent újra kellett kezdeniük. Mi történt?
– A MOM vállalatot felszámolták, ami az egyesület végét jelentette. Mi viszont folytatni akartuk a megkezdett munkát, ezért létrehoztunk egy saját szakosztályt. Szerencsénk is volt, hiszen 1997-ben létrejött a Hegyvidék SE, amelynek alapítói lehettünk. Azt hiszem, nem vallottunk szégyent, lassan elérjük a századik magyar bajnoki címet, a szakosztály több válogatottal és ifjúsági Európa-bajnoki érmessel büszkélkedhet. A felnőttek között minden évben van olyan hegyvidéki tájfutó, aki kijut a nemzetközi versenyekre, a felnőttválogatott csapatvezetőjeként három világbajnokságon is részt vettem.
Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy a tájfutás soha nem volt népszerű sportág. Mi a helyzet jelenleg?
– Nem eléggé népszerű, ami elsősorban a mostoha körülményekkel magyarázható: az erdőben ugyanis nincs öltöző és zuhanyzó, ezt pedig nem mindenki tudja elfogadni. Szerencsére azért mindig akad tíz-tizenöt olyan szülő, akit ez nem zavar, s arra gondol, hogy a természetben végzett mozgás jó hatással van gyermeke szellemi és testi fejlődésére.
Munkásságát nemrégiben Skerletz Iván-díjjal ismerte el a Magyar Tájékozódási Futó Szövetség.
– Azon a bizonyos közgyűlésen én voltam a levezető elnök, csak amikor a díjazott nevéhez értem, akkor vettem észre, hogy saját magamat kellene felkonferálnom. Mondhatom, nagyon meglepődtem, ugyanakkor végtelenül boldog voltam, hiszen a Skerletz Iván-díj a legmagasabb kitüntetés, amit tájfutó megkaphat.
Ráadásul nem is akárkitől vette át az elismerést…
– Rendkívül sokat jelentett számomra, hogy a díjat az első magyar női tájfutó-világbajnok, Monspart Sarolta, a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke adta át. Több évtizedes barátság és rengeteg közös élmény fűz össze minket. Hogy csak egyet említsek, 1969-ben egy tatai edzőtáborozáson úgy döntöttünk, nem futjuk végig az előírt harminc kilométeres távot, inkább rövidítünk. Ez rendben is lett volna, azonban rossz úton futottunk le a hegyről, így nem Tatára, hanem Süttőre jutottunk, ahol a határőrök igazoltattak. Mivel nem vittünk magunkkal személyi igazolványt, bekísértek a neszmélyi határőrsre. Nekem bent kellett maradnom, Sacit viszont kiengedték telefonálni – ő intézte el, hogy Tatáról a rendőrség segítségével hozzájussunk a papírjainkhoz, így aztán szerencsésen végződött a kaland.
(-os)