Sportdíjat kapott a hegyvidéki röplabdaedző

Több mint hét évtizede aktív szereplője a sport világának, ebből hatvanhat évet a röplabda szolgálatában töltött el, sőt edzőként még ma is foglalkozik gyerekekkel. Hogyan alakult a pályája?

– Atlétaként kezdtem, mégis röplabdásként lettem sokszoros válogatott, nyertem magyar bajnokságokat játékosként és edzőként is, tizenöt évig voltam női szövetségi kapitány. Münchenben és Montrealban negyedikek lettünk az olimpián, a másfél évtized alatt a világbajnokságokon sem végeztünk hatodiknál rosszabb helyen. Ezt az eredménysort azóta sem sikerült felülmúlnia senkinek. Az edzőség mellett testnevelő-tanári diplomával iskolában tanítottam, később elvégeztem az ELTE pedagógia–pszichológia szakát, majd 1984-ben sporttudományból megszereztem a doktori fokozatot. Dolgoztam a KSI-ben, aztán a Budapesti Spartacusban, a BVSC-ben és a TF-en kaptam feladatot. Végül a Hegyvidéken megalakítottam a Budapesti Röplabda Diáksport Egyesületet, ez ma is működik. Méghozzá sikeresen, a gyerekcsapataink ott vannak korosztályuk legjobbjai között. Az elmúlt években sokat köszönhettem az önkormányzatnak, amely hozzájárul az edzéslehetőség biztosításához. Az USA-ban 2010-ben beválasztottak a Volleyball Hall of Fame tagjai közé, egyetlen közép-európai női edzőként. Jólesett az is, hogy az idén a Magyar Röplabda Szövetség új elnöke, Poór Csaba a Nemzet Sportolói közé ajánlott.

Ennyi év után sem fáradt bele a munkába?

– Egyáltalán nem! Ma is ugyanolyan lelkesedéssel dolgozom a gyerekekkel, mint a pályám kezdetén. Számomra továbbra is az a fontos, hogy a kicsik élvezzék a játékot, szívesen jöjjenek edzésre, másképp biztosan nem lesz belőlük jó játékos. Egyébként a mai napig ellesek új technikákat, amelyeket megpróbálok átadni a tanítványaimnak. Nézem a tévéközvetítéseket, meccsekre járok, s örömmel látom, hogy egyre többen alkalmazzák a számomra oly kedves kombinatív játékot.

Mire a legbüszkébb a pályafutásában?

– Ha a szakmai részére kíváncsi, egyértelműen arra, hogy valamennyi csapatomat sikerült igazi közösséggé formálni. Nem érdekelt, ki milyen vallású, világnézetű, csak az számított, hogy a pályán a többiekért is küzdjenek. A csapat nyer, a csapat veszít, azért szép a röplabda, mert egymás nélkül nem lehet boldogulni. Büszke vagyok az elért eredményeimre, de ennél is fontosabb a szeretet, amit mind a mai napig megkapok a játékosaimtól. Rendszeresen találkozunk, havonta egyszer egy kedves budai vendéglőben elevenítjük fel a régi, szép emlékeket, és nincs senki, akivel ne ülnék jó szívvel egy asztalhoz. Annak pedig külön örülök, hogy most, amikor megkaptam a Papp László-díjat, nekem volt a legtöbb vendégem. Már önmagában az elismerés is óriási megtiszteltetés, ezt pedig tovább fokozta, hogy ilyen sokan akartak jelen lenni a díjátadón.

Ha jól értem, edzőként szinte szülői feladatokat is ellátott. Hogyan mutatkozott ez meg az ünnepek idején?

– Minden edző számára, ha megvan a kellő korkülönbség, a játékosok egy kicsit a gyermekei is. Velem sincs ez másként, a tanítványaimat mindig tiszteletbeli családtagnak tekintettem. Így aztán szenteste előtt módot találtunk arra, hogy együtt ünnepeljük meg a karácsonyt, igaz, volt idő, amikor ez nem volt annyira egyszerű. Akkoriban kitaláltuk, hogy erre az időszakra tesszük át a születésnapok és a névnapok megtartását, úgyhogy karácsonykor is nyugodtan találkozhattunk. Érdekes, ma már sokkal nehezebb összehozni a gyerekeket, mert az ünnepek idején – legalábbis itt, a Hegyvidéken – a többség elutazik téli vakációra.

Közelednek az ünnepek: mit kíván karácsonyra a röplabdának és a játékkal most ismerkedő fiataloknak?

– A magyar röplabda fája alá rengeteg lelkes gyereket kívánok, akik ismét népszerűvé teszik, méltó helyére emelik a sportágat. A kicsiknek azt, hogy élvezzék a röplabda minden egyes pillanatát, alkossanak igazi csapatot, mert csak így lehetnek eredményesek. A mai fiatalok túl sokat ülnek a számítógép előtt, ezért szegényesek a személyes kapcsolataik. Képesek a szomszédban lakó barátjukkal csetelni, ahelyett hogy átmennének hozzá. A röplabda erre is gyógyír, hiszen jellegéből adódóan közösségépítő, társas elfoglaltság. Most egyébként picit bosszús vagyok, a legjobb négy játékosunk ugyanis nem jött el az utolsó edzésre, mint utólag megtudtam, ünnepséget szerveznek. Kénytelen leszek megdorgálni őket, mert nem szóltak előre, de várom is, hogy milyen meglepetéssel állnak elő.

Knp.