Elvarázsolták Indiát a Csillagszeműek

Miért éppen Indiát választották úti célul?

– Az elmúlt húsz évben, amióta a táncegyüttes létrejött, bejártuk az egész világot – csupán Indiába nem jutottunk még el, pedig régi vágyunk volt. Több indiai barátom is van, ők már régen megszerettették velem az ottani kultúrát. Végül 2011 végén a Delhiben működő magyar kulturális intézet igazgatója, Kovács Tibor keresett meg azzal, hogy vegyünk részt a Delhi Nemzetközi Művészeti Fesztiválon, 2012 októberében. Hatalmas rendezvény volt, az operaénekesektől a nagyzenekarokig minden műfajban, öt nap alatt kétezer résztvevővel. Kovács Tibor emellett egy nagyszabású turnét is szervezett nekünk. Érdekes volt az elképzelése, ily módon még nem léptünk fel sosem: kettéválasztottuk a társaságot, és Mayer Orsolya kolléganőmmel osztoztunk a két csoport vezetésén. Így nyílt lehetőségünk arra, hogy tíz városba is eljussunk, és huszonnyolc előadást mutassunk be összesen százezer nézőnek, délelőttönként iskolákban, délután és este pedig a nagyközönségnek.

Tudták, honnan érkeztek?

– Éppen azért volt igen jelentős ez a körút, mert a legtöbben azt sem tudták, hogy létezik Magyarország. Ezért az országról is beszéltünk nekik, nemcsak a földrajzi elhelyezkedéséről, de a történelméről is, hogy jobban megérthessék, mit is jelent az, hogy határon túli magyar néptánc… Bemutattuk a legjellegzetesebb magyar népviseleteket is. Rendkívüli módon érdekelte őket minden; nemcsak az iskolák tanári kara, de például a városok elöljárói is eljöttek az előadásainkra, köszöntőbeszédeket mondtak, elhalmoztak bennünket ajándékokkal. Eddig is tudtam, hogy az indiai emberek igen jószívűek és páratlan vendéglátók, örülök, hogy ezt most az együttessel személyesen is megtapasztalhattuk.

És a magyar néptáncot hogyan fogadták?

– Meglepő vehemenciával! Olyankor például mindig beletapsoltak és kiabáltak, amikor kemény, legényes táncot jártunk, amikor pedig a férfi és a nő fizikai találkozását látták a színpadon, kitört a vastaps, mert az ő táncaikban mindezek elképzelhetetlenek. Kérésükre valamennyi iskolai előadás után tartottunk egy kis tánctanítást a fiataloknak, a tanárok választották ki, hogy a nemritkán ötezer diákból ki vehet részt ezen.

Nehéz volt?

– Dehogy! Az indiaiak rendkívül jó ritmusérzékkel és muzikalitással vannak megáldva.

Mit láttak a színpadon és a nézőtéren kívül?

– Számtalan csodás tájat, szokást. Van például egy város, Rishikesh, a világ jógaközpontja, a Himalája lábánál fekszik, ott, ahol a Gangesz ered. Itt például, amíg a gyerekeket elvitték raftingolni, sétáltam egyet. Nagy élmény volt a szabadon kószáló disznók, vagy a szent tehenek, a riksák, a lopkodós majmok között nézelődni. Érdekes volt Haridwar is, ez a Gangesz kanyarulatánál fekszik, híres szent hely, ide járnak az indiaiak megtisztulni, halottat siratni. Meglepő, hogy ez egy korszerűen karbantartott rész, a parkolóból híd vezet a terasszal kiépített folyóhoz – útközben persze az elengedhetetlen árusokkal. Lépcsőzetesen lehet az egyes szinteken lejjebb haladni, végül már csak mezítláb. A cipőnket cipőmegőrzőben kellett leadni, és még abban a tömegben is hiánytalanul visszakapta mindenki a sajátját – attól persze nem tartottunk, hogy ellopják, mert az indiaiak gondolkodásától idegen a lopás. Mi is részt vettünk a szertartáson, igaz, csak bokáig mentünk be, és virágkoszorút is bocsátottunk a vízre. Amikor pedig Agrába értünk, és megláttuk a Taj Mahalt, szó szerint földbe gyökerezett a lábunk, hiába ismertük képről: a monumentalitása, a szépsége és a varázsa leírhatatlan. Amikor a saját szemünkkel láttuk a muzulmánok egyik legnagyobb zarándokhelyét, a szerelem jelképét, az egykori maharadzsa feleségének mauzóleumát, pontosan átéreztük, miért lett ez a márványból emelt „Paloták Koronája” a világörökség része. De láttunk itt mást is, apró, ám mégis fontos gesztust: amíg a külföldiek egy jelképes belépődíj ellenében nézhetik meg a műemléket, India saját népe ingyen mehet be. Szimpatikus ez a lojalitás.

A kivételes élmények ellenére ön mégis előbb hazajött, mint a csoport.

– Igen, három nappal hamarabb be kellett fejeznem az utazást, mert kezdődött a Felszállott a páva, s én a kezdetektől ott ültem a zsűriben.

Nagyon örültem, amikor néhány évvel ezelőtt a Csillagszemű Táncegyüttes megkapta a Prima Primassima-díjat. Nemcsak azért, mert a gyerekeket és felkészítőiket jutalmazta az elismerés, hanem azért is, mert a díj által a néptánc is megkapta a neki járó figyelmet. Mit gondol, hozzájárulhatott ez is ahhoz, hogy egyre népszerűbb országszerte a néptánc, és a tavalyi Felszállott a pávára ilyen sokan jelentkeztek, ekkora érdeklődés övezte a versenyt?

– Hogy mennyire járult hozzá, nehéz megmondani, de az talán nem túlzás, hogy a Prima Primissimát kísérő figyelem jót tett a műfajnak.

Visszatérve Indiára, volt valamilyen visszhangja az utazásnak?

– Nem is akármilyen! Rövidesen jelezték Delhiből, hogy fel akarnak kérni, tanítsak magyar néptáncot indiai iskolákban.

Csillagszemű-tagozat Delhiben…? Érdekes lenne.

– Igen, bár nem szokatlan, hiszen a London melletti Guilfordban is jól működik. Magyar az oktatásvezetője, és az én irányításom alatt dolgozik. Ez Budapest több kerületében és a főváros körzetében már megszokott, de hogy Delhiben is!? Azért lenne nagy szó, mert Angliában is zömmel ott élő magyar, vagy vegyes házasságból született gyerekek járnak táncolni, ám Delhiben nincsenek magyarok. Ott indiaiak akarják megtanulni a mi táncainkat!

És itthon mik a tervei a húszéves Csillagszeműnek?

– A jubileumi gálaestre készülünk, ami június huszonegyedikén lesz a Művészetek Palotájában. Megpróbálunk válogatást adni az eddigi előadásainkból, és filmvetítéssel, interjúkkal elevenítjük fel a kezdeteket. Az est különlegessége az a produkció, amelyet az együttes alapító tagjai adnak elő. Óriási dolognak és már önmagában is sikertörténetnek tartom, hogy ez a legnagyobb és egyetlen, magánkézben lévő, mindenféle állandó támogatás nélkül dolgozó táncegyüttes ennyi ideje töretlenül működik. Húsz esztendeje ötven fővel jöttünk létre, most hétszázan vagyunk… Ez is bizonyítja, hogy a sikernek nem kizárólagos feltétele a pénz, nagyon fontos a szerepe a tehetségnek, a szorgalomnak és az elszántságnak.

Antal Ildikó