„Embertől emberig” gyűjtenek az Esterházy János-szoborra

– A történet Molnár Imre történész Esterházy János élete és mártírhalála című könyvével kezdődött, amelyet az egyik rokonom egy este alatt elolvasott, és számára addig ismeretlen, megrázó emberi sorsot ismert meg – elevenítette fel Kovács Gergelyné. – Ettől kezdve találkozásaink alkalmával mindig vissza-visszatértünk Esterházy Jánoshoz. Felfigyeltünk a könyvekben közreadott fényképekre, amelyek a neves felvidéki szobrászművész, Nagy János Esterházy emlékére tervezett szobrairól készültek. Hosszú időn át érlelődött tehát bennünk a szoborállítás ötlete.

Látjuk, manapság milyen „földindulást” vált ki egy-egy hasonló kezdeményezés, akár amiatt, hogy kit ábrázol a szobor, akár azért, hogy hová helyezik, vagy ki alkotta, netán mennyibe kerül. Gondolt ezekre a buktatókra?

– Igen, de arra is, hogy a köztéri szobor a legösszetettebb szobrászi munka. Nem véletlen, hogy egy-egy szobor vagy nonfiguratív plasztika köztéri berendezésként éli le életét, annyira nélkülöz minden szépséget, mondanivalót. Míg Ady Endre a kezükben tekercset tartó, úgynevezett „tekercses szobrokat” kárhoztatta, az én nemzedékem a sematikus felszabadulási és munkásmozgalmi emlékműveket. Az 1980-as években lelkesen fényképezgettem, illusztrációkat készítettem a Kucorgó szobrok országa címmel megírni tervezett tanulmányomhoz. Azokban az évtizedekben minden szobor üldögélt. Ám nem méltósággal, ahogy a debreceni egyetem parkjában Varga Imre Professzor című, Hatvani Istvánt ábrázoló alkotása, hanem népiesen, „fél fenéken” kucorogva. Csekén, egykori kúriája helyén például Kölcsey egy farönkön kuporgott. A kilencvenes évek a kabátos szobrok divatját hozták el. Nagyjaink „felálltak” végre, de ebben is kevés az örömünk, hiszen igen sematikusak, csak a fejek és a nevek különböznek, a kabátok majdnem egyformák.

Az Esterházy-szoborról zajló beszélgetéseket mikor követték tettek?

– Tavaly tavasszal kerestük fel Révkomáromban Nagy János szobrászművészt, akitől megtudtuk, hogy néhány héttel később épp a Hegyvidék Galériában nyílik gyűjteményes kiállítása. Megbeszéltük, hogy a kisebbik kiállítóteremben külön csak az Esterházy János-szobor terveit mutatjuk be. Az egyiket alkalmasnak találtuk arra, hogy megismertesse Esterházy életáldozatát. A szoboralak a testvére, Mycielskiné Esterházy Mária alábbi feljegyzését jeleníti meg: „1946. július 13-án elszállították Moszkvából, és július 27-én északon Knáz Pogotra érkezett. Útközt társai mindenét elrabolták, úgyhogy anyaszült meztelenül érkezett oda!!! Egy katonakabátot adtak rá, úgy ment a táborba.”

Hogyan választották ki a helyszínt?

– Több helyszínre gondoltunk. Először Raul Wallenberg szobrának közelébe, a második kerületbe terveztük, hiszen ők ketten valószínűleg egy időben voltak a Ljubljankán, mindketten mentették az üldözötteket, tudtak a katyni mészárlásról. Az egyik kifogástalan öltözetben, európai diplomataként áll előttünk, a másik megalázott rabként. A két szobor alakjában az álom és a valóság, a „mik voltunk és mivé lettünk” találkozott volna. Aztán az élet másként írta a folytatást. Nagy János imént említett kiállításán, a Hegyvidék Galériában Fonti Krisztina alpolgármester kiemelte a tervek bemutatásának jelentőségét, de egyben a sajnálatát is kifejezte, hogy a szobor nem a tizenkettedik kerületben áll majd. Esterházy János ugyanis a kerület lakója volt, felesége családjának villája, ahol a gyermekekkel éltek, ma is áll, az Istenhegyi út 5. alatt… Itt egyébként véget is ért az én szerepem, megalakult ugyanis a Gróf Esterházy János-szoborért Egyesület, a mű sorsát immár ez a közösség alakítja. A kezdeményezéshez csatlakozott a kormányzat és a Hegyvidék is. A szobor, amely már Nagy János műtermében agyagba formázva áll, mégis itt, a Gesztenyés kertben, a régi Németvölgyi temető területén kap majd helyet.

A felhívásuk így szól: „A szobrot közadakozásból kívánjuk felállítani. Teljes költsége tizenötmillió, állampolgáronként másfél forintot tesz ki. Méltatlannak tartanánk ezt az összeget különféle szervezetektől, intézményektől »összekoldulni«. A kegyelet és a szeretet sokaktól érkező morzsáit szeretnénk embertől emberig összegyűjteni. Legméltóbb az lenne, ha a szoborállítás költségét 15 ezer honfitársunk egyezer forintos adományai fedeznék.” Hogy áll most a gyűjtés?

– Embertől emberig. Örülök, hogy beleírtam a felhívásba, bár fiatal barátaim kicsit ósdinak találták. Mára kiderült, ez az egyetlen járható út. Az intézményekben kihelyezett, a világhálóra feltett, a levélszekrényekbe bedobott felhívások ezerből ha tíz embert késztettek befizetésre. Embertől emberig eljutni a mi társadalmi környezetünk bizalmatlan, történeti ismeretekben végtelenül szegény világában rendkívül nehéz, ám a személyes beszélgetések után mindenki a támogatónk lett. Kerületünk lakosai körében egy számomra különösen megható támogatási forma tűnt fel. Szülők, nagyszülők kiskorú gyermekeik, unokáik nevében is befizetnek ezer forintot. Jó olvasni ilyet: Pusztai Tamás és Emese, valamint gyermekeik, Réka, Lacika, Marci, Gergelyke. Az eddig beérkező közel hárommillió forint nem kevés, azonban elgondolkodtató, hogy több mint egymilliót ebből lengyel támogatók fizettek be… Gyűjtünk tovább a szobor mögött álló kőfalra, amely befogadni hivatott a magyar és lengyel nyelvű feliratokat, ismereteket gróf Esterházy János kálváriajárásáról. Gyűjtünk a Márk Gergely által Esterházy János emlékére nemesített talajtakaró rózsákra és minden olyanra, ami elsősorban minket, itt lakókat gazdagít majd a mindennapokban. S végül gyűjtünk a szobrot megörökítő plakettre, hogy az oda is eljusson, ahol még napjainkban is háborús bűnösként tartják nyilván Esterházy Jánost.

B. A.