Borszéki Klára - „Mindig a gyerek legyen az első!”
Borszéki Klára, a Táltos Óvoda vezetője a legmagasabb szakmai elismerésnek számító Brunszvik Teréz-díjat kapta meg „az óvodapedagógia területén végzett kiemelkedő szakmai munka elismeréseként” Balog Zoltán minisztertől. Ebből az alkalomból arról kérdeztük, mi vonzotta a pályára, és mióta kötődik munkája révén is a Hegyvidékhez.
Mióta van a pályán?
– Előbb elkezdtem dolgozni, mint ahogy a diplomámat megkaptam: már 1975-ben, főiskolai hallgatóként, a Kiss János altábornagy utcai óvodában. Sőt, a munka kedvéért nappaliról átmentem levelezőre, így fejeztem be a tanulmányaimat, hogy segíthessem az új, hatcsoportos, akkor még tanácsi óvoda beindítását.
Miért éppen ezt a hivatást választotta?
– Állítólag már pici koromban jól bántam a gyerekekkel. Amikor összejött a rokonság, vagy a család barátai, mindig rám bízták a kicsiket, unokatestvéreket, rokon gyerekeket, és mindig jól foglalkoztam velük. Biztos, hogy ez döntő volt.
Némi kitérő után lett ez a végleges választása, hiszen sokáig testnevelés–biológia szakos tanár szeretett volna lenni …
– Igen, egy darabig erre készültem, aztán mégis az óvónőképzőbe jelentkeztem, az elhivatottság győzött bennem. Végzett pedagógusként harmincnyolc esztendeje a tizenkettedik kerületben dolgozom. Ötévi óvodapedagógusi munkám elismeréseként 1980-ban felkértek a mostani Táltos Óvoda vezetésére – amely akkor még összevont napközi otthonos óvoda volt önálló név, önálló program nélkül, csak az utcanév különböztetett meg bennünket másoktól.
Az eltelt idő alatt nemcsak az változott meg, hogy önálló nevük lett.
– Így van, szinte minden más már. Megváltozott az alappedagógiai program, minden óvodának saját programja van.
Mi a Táltos sajátossága?
– A kerületben valamennyi önkormányzati óvodában jelentős a szerepe az egészséges életmódra nevelésnek, ezen belül nálunk a sport, a mozgás kap erős hangsúlyt. Mindennap szervezett testnevelésen vesznek részt a gyerekek, játékos formában a tartásjavító prevenció is beépül a tornába, és minden olyan mozgásformát erősítünk, ami az egészséges fejlődéshez szükséges. Mint például a fára mászást, vagy a csúszdázást. Az évszakoknak megfelelően igen sok időt töltenek a kicsik a szabadban.
Amikor mi voltunk gyerekek, a fára mászás, a lépcsőházi korlátcsúszda mindennapos program volt, ma ezt külön mozgásformaként tanítani kell?
– Így van, sajnos, a mai gyerekeknek ez már nem olyan természetes, mint amilyen annak idején nekünk volt.
Két éve, amikor a Bárczy István-díjat vette át, már beszélgettünk. Sokat mesélt akkor például a gyermekeiről, a sportoló lányáról és a szinkrontolmács fiáról. Történt azóta valamilyen változás az életében?
– Nagyon is! Van egy tizenhat hónapos, gyönyörű unokám!
Nagymamaként is tud pedagógus maradni? Hiszen az általános vélekedés szerint a szülő dolga, hogy neveljen, a nagymamáé pedig az, hogy kényeztetésével elrontsa a gyereket.
– Ó, nekem ez nem okoz gondot, hiszen tudom, mi az érdeke! Elfogultságból sem hagyok rá olyan dolgokat, amiket itt, az óvodában sem engedünk meg. Csak ártanék neki azzal, ha szabadjára engedném. De jól működhet a dolog: nagyon szeret velem lenni, és a szülei is szívesen bízzák rám.
Amikor az ember kap egy elismerést, díjat, ráadásul a legmagasabb szakmai kitüntetést, óhatatlanul végiggondolja, hogy mit ér, amit tett, és hogyan folytatja tovább.
– Természetesen így van. Úgy gondolom, az egész eddigi munkám megkoronázása ez a díj. Érzem, hogy jó úton haladtam, és ezt szeretném folytatni. Ugyanakkor fontos azt is leszögeznem, hogy az elismerés nem kizárólag az én érdemem, hanem az egész nevelőtestület dicsérete is, hiszen a közös munkánk eredménye. Nagyon büszke vagyok rá!
Ha fiatal, pályakezdő kollégái megkérdeznék, hogyan érhetnék el, hogy egyszer ők is hasonló elismerésben részesülhessenek, mit mondana nekik?
– Azt mondanám, és mondom is, hogy egy pedagógusnak mindenkivel jó kapcsolatot kell ápolnia, mindig példaértékűnek kell lennie, és ami a legfontosabb: összes tevékenységünk középpontjában a gyereknek kell állnia. Ez az alapja mindennek.