„Józan mértékkel élnek a hegyvidékiek”

Miért éppen az orvoslást választotta?

– Amikor nyolc-tíz éves koromban megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, habozás nélkül rávágtam, hogy orvos. Ezzel persze sokan vannak így, én viszont később sem változtattam az elhatározásomon, valahogy természetesnek tartottam, hogy ez lesz a munkám. Jó tanuló voltam, de ennél is fontosabb, hogy világéletemben segíteni akartam az embereken, ehhez éreztem késztetést. Azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy egyenes volt az utam, Biatorbágyon jártam általános iskolába, aztán a tizenegyedik kerületi József Attila Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Érettségi után elsőre felvettek az egyetemre, amit hat év alatt be is fejeztem, annak rendje és módja szerint.

Hogyan indult a pályája?

– Kezdő orvosként Csákváron, a megyei tüdőgyógyintézet belgyógyászatán kaptam állást. Jó helyre kerültem, az ott eltöltött négy esztendő alatt rengeteget tanultam, különösen sokat köszönhetek akkori főnökömnek, Komáromi Józsefnek, aki önzetlenül támogatta szakmai fejlődésem. A következő állomáshelyem a Tétényi úti kórház volt, ahol a belgyógyászati osztályon és a szakrendelőben is dolgoztam. Közben folyamatosan képeztem magam, letettem a belgyógyász, majd az üzemorvosi szakvizsgát. Üzemorvosként 1982-ben a MOM-ban helyezkedtem el, és már nem is hagytam el a Hegyvidéket. A MOM-ban egyébként a foglalkozás-egészségügy mellett a klasszikus körzeti orvosi feladatokat is el kellett látnunk.

Ezért lett később háziorvos?

– Nem egészen, bár a munkakört valóban az itt eltöltött tíz év alatt szerettem meg. Amikor megszűnt a gyár, a háziorvosi rendelőket akkoriban működtető János kórház igazgatója, Huber László igyekezett mindenkiről gondoskodni. Ő ajánlott fel két háziorvosi státuszt a második, illetve a tizenkettedik kerületben. Az utóbbit választottam, ennek köszönhetően tölthettem el húsz évet a Hóvirág úti rendelőben. A kezdetektől szeretettel fordultam a pácienseim felé, megpróbáltam jó kapcsolatot kialakítani velük. Ez a legfontosabb, hiszen bizalom nélkül nem lehet gyógyítani. Úgy érzem, a „szeretethullámok” célba értek, mert kamatostul visszakaptam a törődést. Szerencsére más szempontból is könnyű dolgom volt; az itteni emberek egészségkultúrája rendkívül fejlett, többségük sokat tesz a betegségek megelőzése érdekében. Nem véletlen, hogy ebben a kerületben országos összehasonlításban is kifejezetten magas az átlagéletkor. Két évvel ezelőtt én is készítettem egy felmérést, ebből kiderült, hogy a közel ezerhétszáz páciensből hetvennyolcan nyolcvanöt év felettiek, ami irigylésre méltó arány.

Miben mutatkozik meg a hegyvidékiek egészségtudatossága?

– A körzetemhez tartozóknak szinte soha nem kell külön szólni, hogy jöjjenek el szűrésekre, ezt maguktól is megteszik. Figyelik saját egészségi állapotukat, azonnal orvoshoz fordulnak, ha valami változást tapasztalnak. Kevés alkoholbeteggel találkoztam a húsz év alatt, olyanokkal viszont bőven, akik rendszeresen sportolnak, vagy legalább napi szinten mozognak. Egy mondatban összefoglalva: a kerületben józan mértékkel élnek az emberek.

Húsz év alatt ez mit sem változott?

– Dehogynem! Büszkén mondhatom, hogy még jobb lett az egészségügyi helyzet! Ebben a háziorvosok munkája mellett az önkormányzat egészségügyi programjainak, az egészségnapoknak, a szűrőszombatoknak és a prevenciót erősítő előadásoknak is komoly szerepe van. Mindez azért jó, mert kiegészíti a munkánkat. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy ezek a lehetőségek nem pótolják a személyes kapcsolatokat, azt a már említett bizalmi viszonyt, amit leginkább a háziorvossal lehet kialakítani. Örvendetes, hogy a szív- és érrendszeri betegségek száma csökkenést mutat, infarktusban és agyi katasztrófában lényegesen kevesebben halnak meg, ami kapcsolatba hozható a megelőzéssel, illetve az egészséges életmód térnyerésével, nem utolsósorban a szív- és érsebészet bámulatos fejlődésével. Sajnos, a daganatos betegségeknél inkább stagnálást látok. Pedig van lehetőség az előrelépésre, a szűrések életeket menthetnek. Ez különösen igaz a vastagbélszűrésre, amit valamiért elhanyagolnak a betegek.

Ha röviden össze kellene foglalni, mit jelent az ön számára az orvosi hivatás?

– Elsősorban törődést, azt, hogy gondoskodhatok az emberekről. Ez volt a gyermekkori vágyam, elégedett lehetek, hiszen sikerült megvalósítani. Több olyan családot ismerek, amelyben három generációt gyógyíthattam – más babérokra sohasem pályáztam. Ezért is volt meglepetés, hogy kitüntetést kaptam, egyáltalán nem számítottam rá. Megtisztelő, hogy a kollégák felterjesztettek a díjra. Tulajdonképpen semmi különöset nem csináltam, nincsenek kiugró érdemeim, csak teszem a dolgom. Nagy öröm, hogy a kerület elismerte az egyszerű, mindennapi, becsületes munkát, a szolgálatot, amelyet minden egyes egészségügyi dolgozó naponta elvégez. És ha már szóba került a szolgálat, sorsszerű, hogy gimnáziumi tanáromtól éppen egy erről szóló Tolsztoj-idézetet kaptam útravalóul: „Az ember élete akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel” – egész pályám során igyekeztem ennek szellemében tevékenykedni.

Knp.