„Ahogy nő a tudásunk, úgy lesz egyre több kérdésünk”

Nemrégiben fültanúja voltam, ahogyan egy óvodásforma kislány felelősségre vonta a szüleit, mert eltemették az elpusztult aranyhalát. Fel akarta ugyanis boncolni, hogy megtudja, mi van benne. Orvos lesz belőle?

– Akár még ez is elképzelhető. Ami engem illet, nem tudok semmiféle hirtelen megvilágosodásról, vagy rácsodálkozásról beszámolni. Tizennyolc éves koromban döntöttem el, hogy az orvosi egyetemre jelentkezem.

Elsőre bejutott?

– Négy évet kellett várni, hogy megkapjam a leckekönyvem. Erős volt bennem az elhatározás, úgyhogy az első sikertelen felvételi után elmentem műtőssegédnek. Aztán a következő esztendőben sem vettek fel, ráadásul elvittek katonának, de ez sem vette el a kedvem, újra megpróbáltam, és ezúttal már sikerrel jártam.

Sokat dolgozott azért, hogy orvosnak tanulhasson. Ennyire hisz a munkában?

– A neveltetésem alapjait édesanyám és evangélikus nagymamám rakta le. A tanításuk nagyon egyszerű: amiért felelősek vagyunk, az a jól végzett munka. Mindig is kulcskérdés volt, hogy mi az az elfoglaltság, amiben jól érzem magam. Szerencsés vagyok, mert számomra a munka és az életöröm egy és ugyanaz. Szintén a nagymamám gondolata, hogy a tudás olyan, mint egy gömb, minél nagyobb, annál szélesebb felszínen érintkezik az ismeretlennel. Ahogy nő a tudásunk, úgy lesz egyre több kérdésünk, ezáltal pedig egyre nagyobb szeletét tapasztaljuk meg az ismeretlennek. Nekem részben ez az ars poeticám, e szerint formálom az életemet.

Az ön számára mi jelenti a kudarcot?

– Egyszerű a válasz: ha az előre eltervezett célunkat – objektív vagy szubjektív okokból – nem tudjuk megvalósítani, az kudarc. Természetesen ez velem is előfordul, azonban sohasem a műtőasztalnál, ott tilos hibázni! A műtét sikere, a beteg sorsa, az orvos életének értelme ugyanis attól függ, meg tudja-e valósítani azt, amit eltervezett. Ez óriási felelősség és kihívás.

Ezért lett gerincsebész?

– Részben igen, hiszen a kihívás érdekel. Másrészt az egyetem alatt azt láttam, hogy a gerincsebészetben nagy az űr, akkoriban ugyanis a súlyos gerincsérültekkel nemigen tudtak mit kezdeni. Mivel az ismeretlen izgat, egyértelműnek tűnt, hogy a gerincre, később pedig a daganatsebészetre specializálódom.

Addig azonban sok minden történt. Hogyan alakult a pályája?

– Frissdiplomásként a János kórház traumatológiájára kerültem, ami a hetvenes évek végén egy sziget volt az egészségügyben. Az osztályt vezető Krakovits Gábor védett világot, akkori mércével mérve hihetetlenül jól felszerelt osztályt hozott létre. Ráadásul bedobta a fiatalokat a mély vízbe, hagyott minket operálni. Sokat köszönhetek Balázs Márta patológusnak is, hiszen rávett arra, hogy munka után a boncteremben töltsem az időmet. A feleségem, aki a Maros utcai lakásunkból esténként bejött asszisztálni, a mai napig emlegeti ezeket a rettenetes élményeket. Közben Sík János főorvos visszatért Algériából a János kórházba, magával hozva az Afrikában kialakított gerincpraxisát, tőle úgyszintén sokat tanultam.

Mégis továbblépett, hiszen hét évvel később már a SOTE-klinikán dolgozott.

– Az addigi munkásságomra felfigyelve 1986-ban Vízkelety Tibor professzor engem kért fel az ország első gerincsebészeti osztályának vezetésére a SOTE-klinikán. Bár korábban rendszeresen leveleztem külföldi orvosokkal, az egyetem révén ebben az időszakban jutottam el először Amerikába. Ettől kezdve rengeteg helyre hívtak, aminek az volt az oka, hogy akkortájt módosítottam Ralph Cloward idegsebész professzornak a szakmában alapvetőnek számító műtéti technikáit, ami szerte a világon érdeklődést keltett. Egyébként Cloward igazi mentoromként viselkedett, ő tanított meg arra, hogy az orvos tevékenységében a szabadalom az egyik legnagyobb érték. Ma harminc szabadalmam van, ebből hetet jelenleg is világszerte használnak a gyógyításban.

A SOTE-tól egyenes út vezetett az Országos Gerincgyógyászati Központ megalakulásáig?

– Az egyetemi klinikán kevés volt az ágy, ezért 1993-ban az akkori kormány úgy döntött, hogy a SOTE megkapja a kihasználatlan Királyhágó utcai Honvéd kórházat. Két emeletet jelöltek ki az osztályunk számára, azonban idővel egyre több épületrészt vettünk birtokba. Aztán 1996-ban megalakult az Országos Gerincgyógyászati Központ, aminek a működtetését 2004-ben vettük át.

Miért volt erre szükség?

– Ekkorra a gerincgyógyászat húzóágazattá vált, ebben pedig a központ komoly szerepet játszott. Ugyanakkor hiába volt nemzetközi hírnevünk, állandó forráshiánnyal küszködtünk. Látható volt, hogy az egyetlen megoldás a funkcionális magánosítás – az épület ma is állami tulajdon –, amit a 2000-ben általam alapított Nagy Jenő utcai Budai Egészségközpont eredményei is igazoltak.

Kilenc éve működik az intézmény. Megérte belevágni?

– Mindenképpen! Szerettem volna fellendíteni a magyar gerincgyógyászatot, létrehozni egy igazi műhelyt, kompetenciaközpontot, ahol jó kezekben vannak a betegek – ez pedig sikerült. Kiváló munkacsoport jött létre, széles nemzetközi elismertséggel. A kutatás és a – főleg külföldi betegeknél végzett – magánorvosi ellátás hozza azt a többletnyereséget, amit a közfinanszírozásban kialakuló veszteség fedezésére, illetve a szükséges fejlesztésekre fordítunk. Eddig még nem tudtunk profitot kivenni a cégből, de a jelen szükségletek mellett ez még egy darabig így is marad.

Munkásságát augusztus huszadikán jelentős állami kitüntetéssel ismerte el a kormány. Büszke mindarra, amit elért?

– A hivatásomban elért eredményeimet természetesnek tartom, az lenne természetellenes, ha rosszul végezném a munkám. Jó érzéssel tölt el, amikor a tevékenységemet mások is elismerik, legyen az akár szakmai díj, vagy a mostani kitüntetés. Legalább ennyit ér a szememben a betegeim köszönete, egy jó szó, vagy kézfogás. Amire viszont valóban büszke vagyok, az a családom, feleségem és a hat gyermekem. Nélkülük nem csinálhatnám azt, amit igazán szeretek: nem gyógyíthatnék.

(-os)