Jókai kora és bora
Beszélgetéssel, borkóstolóval és sétával egybekötött irodalomtörténeti estet szervez rendszeresen a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatósága Jókai Mór egykori svábhegyi birtokán. A vadregényes kertben ezúttal Schäffer Erzsébet Pulitzer-díjas újságíró, író, publicista mesélt a természet iránti szeretetéről, valamint arról, hogy kitől mentette meg őt a nagy mesemondó.
Schäffer Erzsébet néhány évvel ezelőtt, egy hideg februári napon Szolnokról utazott hazafelé. Lekéste az utolsó vonatot, így a pályaudvaron kellett éjszakáznia. Mivel a váróterem már zárva volt, a kerékkopogtatókhoz állt cidrizni, bízva abban, hogy beengedik a meleg szobába.
„Kijött egy fiatalember, végigmért, majd becsukta az ajtót. »Erzsikém, de megöregedtél« – gondoltam magamban” – emlékezett vissza Schäffer Erzsébet, akinek végül megengedték, hogy a jó pár óra múlva induló szajoli vonaton éjszakázzon.
A gyéren kivilágított vagon teljesen üres volt. A csendet a szerelvény ajtajának nyílása törte meg, és az egyre közeledő trappoló léptek. A fülke előtt megállt egy nagydarab férfi, aki megkérdezte, van-e szabad hely. „Dőlt belőle a borszag. Mondtam neki, hogy az egész vagon a mienk, menjen a következőbe. De ő csak ezt hajtogatta: »Kettesben jobb.« Nem tudtam meggyőzni. Feltettem a szemüvegemet, és elkezdtem olvasni A kőszívű ember fiait. Egy idő után a férfi megkérdezte, hogy mesét olvasok-e. Azt feleltem, tulajdonképpen igen” – folytatta a történetet az írónő, akit az utas csak nem hagyott békén, sőt arra kérte, olvasson fel neki valamit. A farkaskalandot választotta: minden leíró, lírai részt kihagyott, csak – ahogy fogalmazott – a „sztorit” hagyta meg.
„Éppen ott tartottam, hogy Ödön belecsúszott egy lékbe, ám közben észrevettem, hogy öt perc múlva indul a vonatom – mesélt tovább Schäffer Erzsébet. – Felálltam, mire ő is felállt, és megfogta a vállamat. Kértem, hogy engedjen már el. »Ide figyeljen, kijön az az ember a lék alól?« – kérdezte. Mondtam, hogy kijön, én meg elmegyek. Erre így szólt: »Na, látja, kettesben jobb!« Így mentett meg Jókai.”
A történet, több másikkal együtt, a Jókai-kertben rendezett hagyományos irodalmi esten („Jókai kora, Jókai bora”) hangzott el, és minden jelenlévőt magával ragadott. „Nagyon kedves az írónő, fantasztikus ember. Ebben a rohanó világban olyan újszerű nekünk, hogy az élet szép. Pedig az!” – lelkendezett Ildikó. „Jó érzés itt lenni. Most is úgy élvezem Jókai műveit, mint annak idején” – tette hozzá Márta.
A beszélgetés után megcsodálhattuk Jókai varázslatos kertjét. A rózsák mámorító illata, a gyönyörű madárcsicsergés, a rovarok zümmögése és a fák lombjaiba kapaszkodó lágy szellő elegendő magyarázattal szolgált arra, hogy a nagy mesemondó miért nem akart soha megválni svábhegyi birtokától. Ahogy egykor írta, „egymillióért sem tudnék magamnak jó egészséget és jó kedélyt vásárolni, amit a kertem megád nekem”.
A nap végén a neszmélyi Szöllősi Pincészet italainak társaságában élhettük át Jókai korát, és ízlelhettük meg Jókai borát.
B. M.